Married Life - 35. fejezet

Sziasztok!

Bár Szil már megtette helyettem, azért én is szeretném megköszönni a kommentelők hozzászólásait. (L) Többet ehhez nem is fűznék hozzá, csak azt tudnám elismételni, amiket már olvastatok, hogy nekünk is időhiány, gond, család, stb.

Viszont annyi biztos, hogy nálunk nem fog jelentkezni a lustaság, és a történet tovább folytatódik, a többi viszont rajtatok múlik.

Azért higgyétek el, én nagyobb kedvvel és lelkesedéssel készítettem el a mostani fejezetet, mert láttam, hogy várjátok, és szeretitek a történetet, csak annyi a kérés, ha mi adunk valamit, egy nyúlfarknyit adjatok vissza belőle. Ez nektek is, nekünk is jobb hosszútávon.

És akkor nincs más hátra, mint jó olvasást :)

Jenny

35. fejezet

Behúzott nyakkal füleltem, hallok-e további zajokat, de néma csend uralt mindent. A garázskapuhoz léptem, és a bejárat felé kukucskáltam, hátha meglátom a kifelé igyekvő párt, aztán hirtelen belém villant, hogy rájuk zártam az ajtót.

Kissé idegesen kotortam elő a zsebemből a kulcsot, és nagyon reméltem, hogy nem esett komolyabb bajuk. Még csak az kellett volna, hogy a múltkori robbantás után megint elővegyen a rendőrség, és megpróbálják rám kenni ezt is.

Kristen is mögém lépett, amikor a zárba illesztettem a kulcsot, de megállásra késztettek a bentről kiszűrődő hangok: Steph trillázó kacagása, és Dean öblös hahotázása teljesen váratlanul ért.

Összenéztünk Kristennel, és elnevettük magunkat.

- Most mit tegyek? –kérdeztem szerelmemet. – Hagyjuk őket még egy ideig bezárva.

- Miért ne. Talán jót tesz nekik – kacsintott rám cinkosan, és mint aki rossz fát tett a tűzre, úgy mosolygott.

Ebben a pillanatban újra belé tudtam volna szeretni, ha már nem lettem volna így is teljesen a rabja.

- Szeretlek – suttogtam.

- Én is. Mi is – nézett egy pillanatra Beckyre, majd kaptam tőle egy apró csókot. – Mi lehetett ez a nagy robaj? Biztos nem történt bajuk?

- Hacsak nem bajukban röhögik szét magukat, nem hiszem – vontam le a következtetést.

- Oké, de meddig dekkoljunk itt? – nézett rám tanácstalanul, és közben fogást váltott Beckyn.

- Add ide – kaptam észbe. – Nehéz már a kis hercegnő. És kissé elkényeztetett is. Nem kéne neked a saját lábadon állni? – érdeklődtem gyermekünktől, aki erre mosolyogva megrázta a fejecskéjét. – Mindjárt gondoltam, hogy nem tetszik neked az ötlet. Pedig kímélhetnéd egy kicsit az anyukádat. Akkora karizmai lesznek, hogy simán lenyom bárkit.

- Rettegsz mi? – incselkedett Kristen, és közben a szemöldökét vonogatta.

- Nagyon. Viszont megoldaná a gondomat. Te lennél a testőröm, Deant kirúgnám, Steph maradna.

- Chhh! Álmodozz csak.

Tetőtől-talpig végignéztem rajta, és önkéntelenül nyeltem egyet, sőt a szívverésem is nekilódult.

- Az álmaimban más is szerepel – mondtam, és hangom kissé rekedtesebb volt, mint normálisan. - Te egy…

- Rob! Ne a gyerek előtt. Különben is, még nincs lezárva a szőke téma.

- A szőke nem téma. Ő csak egy lány a sok közül.

- De ölelgetett.

- Nem ölelgetett, csak megölelt. Van különbség.

- Persze. Hatalmas a különbség, Mr. Pattinson – mondta harciasan, és még a szemöldökét is összehúzta.

- Most tényleg veszekedni akarsz? Legalább ne a gyerek előtt – lőttem vissza a saját fegyverével.

Mielőtt reagálhatott volna a szavaimra, valaki belülről megpróbálta kinyitni az ajtót, de mivel sikertelenül járt, halk kopogásba kezdett.

Visszakopogtam. Elégedetten vigyorogtam Kristenre, aki erre a fejét rázva forgatta a szemeit.

- Vicces, Rob. De most már kinyitnád? – szűrődött ki hozzám Steph hangja, és nem tűnt vidámnak.

Ez kissé magamhoz térített, nem akartam őt hergelni, és gyorsan a zárba tettem a kulcsot. Egy határozott mozdulattal megtekertem, és döbbenten meredtem a kezemben maradt kerek végre.

- Bazmeg! – kiáltottam fel.

- Mi van? – hallatszódott az ajtó túloldaláról.

- Semmi! Megoldom! Valahogy…

Körbenéztem, mint aki azt várja, hogy hirtelen elétoppan egy lakatos, de semmi ilyesmi nem történt, és zavartan a hajamba túrtam.

- Dean hallasz? – vette át az irányítást Kristen.

- Persze, Kris. Mi a gond?

- Rob beletörte a kulcsot a zárba. Esetleg megpróbálhatnád betörni… azaz kitörni az ajtót.

- Ez ugye csak vicc?! - hallatszott Steph hangja.

- Oké, nyugi – csitítottam őt. – Hívok egy lakatost.

- Jó! Csak siess, ha lehet!

A telefonomért nyúltam, és életre keltettem, de amikor tárcsázni akartam, eszembe jutott, hogy nem ismerek egy lakatost sem, így telefonszám sincs a birtokomban, amit felhívhatnék. Egy pillanatig gondolkodtam, mit tennék, ha én lennék beragadva egy helyiségbe, és fájdalmas grimaszba torzult az arcom, mert rájöttem, hogy valószínűleg azonnal Stephet hívnám.

- Van egy kis gond – szólaltam meg végül minden büszkeségemet félretéve.

- Mondd!

- Itt van előttem egy beragadt ajtó, amit nem tudok kinyitni, és kéne egy lakatost hívni, de nem tudok telefonszámot. Esetleg tudsz segíteni?

- Ezt! Nem! Hiszem! El! – csapott Steph az ajtóra minden egyes szónál, és roppant idegesnek tűnt.

- Öt perc – szólalt meg mögöttem Kristen.

- Őt perc? – ismételtem meg a szavakat, és semmit sem értve fordultam felé.

- Felhívtam a tudakozót – bökött a mobiljára. – Annyi idő múlva ér ide az ember.

- Hál’ Istennek, hogy nem csak férfiak vannak a világon – jött bentről a megkönnyebbült sóhaj.

- Kikérem magamnak – csatlakozott be az érdekes szóváltásba Dean.

- Nem rád értettem – duruzsolta az ügynököm, és nagyokat pislogva vettem tudomásul, hogy van egy olyan oldala, amit eddig cseppet sem ismertem.

- Ez nekem sok – mormoltam, és visszalépkedtem az autóhoz.

Beültem Beckyvel az anyósülésre, és bekapcsoltam a rádiót, hátha a zene eltereli a figyelmemet. Ezzel elvoltunk egy ideig. Lányom élvezettel ingatta a fejecskéjét a dallam ritmusára, és olykor még tapsolt is. Amikor azonban megjelent Kristen, kipattantam a járműből, sietősen átadtam neki a csöppséget, és az ajtóhoz rohantam, ami szerencsére már nyitva volt. Épp akkor lépett ki rajta Steph és Dean.

- Na? – érdeklődtem.

- Mi na? – kérdezett vissza Steph.

- Maradsz?

- Maradok.

Fújtam egy nagyot megkönnyebbülésemben, és arra gondoltam, mégsem volt hiábavaló ez a kis akcióm. Közben Dean is jelezte a hüvelykujjával, hogy tényleg minden rendben.

- És mi volt az a nagy robaj? – kíváncsiskodtam tovább.

Talán nem kellett volna, mert megint kitört belőlük a nevetés.

- Nézz be – bökött Dean a helyiség felé.

Nem kellett kétszer mondania, egy pillanat alatt benn voltam. Először nem tűnt fel semmi, de aztán megláttam a karnist függönyöstül a földön. A felfüggesztés helyén, a falon két nagy lyuk tátongott, és egész bizarrá varázsolta a modern berendezésű helyiséget.

- Ez persze nem gond mi? – zsörtölődtem – Bezzeg az ajtót nem hagyta betörni. Tök mindegy lett volna már ennek. Mégis mit tettetek, amitől leközlekedett az egész? – kiabáltam hátra a vállam felett.

- Te nem kérdezősködsz, én pedig maradok – zárta rövidre Steph a témát, de ahogy Dean vizslatta őt, megvolt az elképzelésem, mi zajlódhatott le itt percekkel ezelőtt.

- Oké, akkor én lelépek Kristenékkel. További jó szórakozást nektek.

Nem vártam meg a válaszukat. Amilyen gyorsan csak tudtam, a feleségemhez siettem, és intettem neki, hogy mielőbb tűnjünk el innen.

Tízperc múlva otthon voltunk, és megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.

Becky bemászott a szobába, ahol a játékai voltak, én pedig Kristen dereka után nyúltam.

- Hiányoztál – vallotta be.

- Ti is hiányoztatok. És a szőkével…

- Ssss. Tudom, hogy nem volt semmi – tette mutatóujját a számra, és egyből kihasználtam, hogy adhatok egy puszit rá. – Csak rossz volt látni. Eléggé… csinos volt.

- Te sokkal csinosabb vagy. Pláne ebben a fekete farmerben.

Alaposan szemügyre vettem formás lábait, és kissé oldalra fordítottam, hogy a fenekét is lássam.

Kristent sem kellett félteni, rátett egy lapáttal, amikor kitolta a halmokat, és kissé megringatta magát.

- Ezt ne – nyögtem fel. – Ameddig Becky ébren van… Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt.

- Szóval oroszlán – búgta. – Esetleg mazochista fajta? – karjait a nyakam köré fonta, és belecsókolt. – Én meg a buta bárány?

- Buta bizony. Nem tudja, hogy a tűzzel játszik, és rövidesen préda lesz belőle. Hacsak abba nem hagyja…

Nem tudtam befejezni, amit elkezdtem, mert szája az enyémre tapadt, és szinte követelte, hogy nyelvem találja már meg az övét. Ujjongva üdvözöltem az ismerős, és mégis mindig új érzést, amit kiváltott belőlem minden egyes érintkezésünkkor.

Tenyerem a fenekére fektettem, és közelebb húztam magamhoz, hogy érezze, máris mit váltott ki belőlem. Ha azt hittem, ez elriasztja, tévedtem, mert még erősebben nyomta magát hozzám, és az enyhe csípőmozdulat, amit tett, nyögésre késztetett.

Még mohóbban csókoltam, mint eddig, és egyre kevesebb levegő jutott a tüdőnkbe, amitől a lélegzetünk zihálóvá vált. A nagy hevességben megfeledkeztem a külvilágról, csak Kristen édes íze hatolt át a ködön. Hihetetlen volt, hogy kibírtam azokat az időszakokat, amikor nélkülöznöm kellett őt, és ha belegondoltam, hogy holnaptól megint ez a sors vár ránk… Ki tudja, hány napig, vagy hétig. Minden idegszálam és sejtem sikítva tiltakozott ez ellen, de a legrosszabb az volt, hogy nem tehettem ellene semmit.

Összes kétségbeesésem, és a lelkem legmélyéről feltörő szerelmem beleadtam a csókunkba. Éreztetni akartam vele, milyen sokat jelent nekem, és érezte is, mert a karjai szinte már fájón húztak még közelebb, és egy halk nyöszörgést is hallatott.

- Mama – szűrődött át Becky hangja a szomszéd szobából. Meglepettségemben túl gyorsan engedtem el Kristent, amitől kissé megtántorodott.

- Bocs – mondtam bűntudatosan.

A mellkasomra tette a kezét, és végigsimított rajta, mielőtt megszólalt.

– Megyek, megnézem mi a gond.

Vettem pár mély levegőt, hogy csillapítsam felindultságomat. Adtam magamnak pár rövid percet, aztán én is átmentem hozzájuk.

Nagy egyetértésben nézegettek egy mesekönyvet, de amikor Becky meglátott, felém nyújtotta a kezét. Örültem, hogy annak ellenére milyen keveset látjuk egymást mostanában, igényli a társaságom, és nem lett kevésbé szoros a kötelék, ami összetart minket. Így utólag bevallva kicsit féltem tőle, hogy valamennyire elfelejt, esetleg egy idő után idegenként kezel, de ez szerencsére nem következett be.

A legnagyobb örömmel csatlakoztam hozzájuk, és végül hatalmas mesedélutánba torkollt a nap. Becky ámulva hallgatta a felváltva mondott történeteket, egy idő után azonban ráunt, és a gyomrunk is egyre hangosabb korgásba kezdett.

- Mit szólnátok, ha elmennénk valahova enni? – vetettem fel az ötletet.

- Benne vagyunk – vágta rá azonnal Kristen. – Adj pár percet, hogy összeszedjük magunkat.

Adtam. Amíg vártam rájuk, az erkélyre mentem, és elszívtam egy cigit. Már most hiányozni kezdtek, pedig itt voltak alig párlépésnyire tőlem. Még! Ki tudja, meddig kell majd nélkülöznöm őket, ha Steph átnézi a lehetőségeket. Ugyan velem jöhetne a családom a forgatásokra, mégsem kívánhattam ezt, mert nagyon is jól láttam, hogy Kristenre mennyire jó hatással van a munka. A depresszióját mintha teljesen eltörölte volna az, hogy lefoglalja magát, és emberek között van. A baj csak az volt, hogy ez az ember nem én voltam.

Keserűen felsóhajtottam, és rájöttem, hogy olyanon agyalok, aminek semmi értelme. Az élet úgyis hozza magát, és csak részben tudjuk befolyásolni a történéseket. Megpróbáltam blokkolni a fejemet kitöltő gondolatokat, és inkább csatlakoztam szeretteimhez, akik már izgatottan várták az indulást.

Mindkét lány szeme vidáman csillogott, és ettől nekem is jobb kedvem lett. Nem volt kérdés, hogy hova menjünk, kimondatlanul is tudtuk, hogy csakis egy gyorsétterem lehet a nyerő. Hamburger minden mennyiségben, ahogy a régi mottónk szólt. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb Beckyt is sikeresen elrontjuk ezügyben, de neki egyelőre a csirkefalatok jutottak.

A legeldugottabb asztalt választottuk ki, és természetesen a kapucni, napszemüveg kombináció sem hiányzott az álca palettánkból. Na meg a remény, hogy nem figyel fel ránk senki, mert ha mégis, ezek az óvintézkedések mit sem érnek.

A harmadik sajtburger után kezdtem érezni, hogy szebb a világ. Kristen már a másodiknál kidőlt. Becky még elégedetten majszolta a pipihusit, a kezei és a szája is körben csillogott a rákenődött piros ketchuptól. Amikor nem fért belé sem több, engem etetett tovább, gondosan belemártva minden egyes falatot a szószba, így rövidesem én is szószban úsztam. Amikor minden felemésztődött, elégedetten vigyorogtunk egymásra.

- Le sem tagadhatnátok, hogy rokonok vagytok – szólalt meg kedvesem, miközben egy szalvétával megpróbálta letisztogatni a lányunkat.

Nem tiltakoztam, mégha ezt most negatívumként hozta is fel, büszke voltam rá, hogy Becky az én lányom. Tulajdonképpen akárhányszor együtt voltam vele, mindig teljes egyetértésben csináltunk mindent, legyen az játék, vagy bármi más. Reméltem, hogy évek múlva, amikor majd kamaszodik, is jelen lesz ez az összhang. Bár akkor már fiúk fognak körülötte hemzsegni, és már most tudtam, hogy nemnormális módon fogom félteni őt, még akkor is, ha hivatalos, pecséttel ellátott okmánnyal igazolja a szerencsés, hogy ő a világ legrendesebb, legerkölcsösebb embere.

Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe, és csak ekkor tűnt fel, hogy Kristen már az én szám ketchuptalanításával foglalkozik. Mivel ráncba szaladt a homloka, és a szalvéta is atomjaira kezdett szétmorzsolódni az ujjai közt, úgy véltem, makacsabbak a maszatfoltok, mint az elszántsága.

- Ha benedvesítenéd, könnyebben menne – pislogtam rá ártatlanul, és próbáltam elrejteni a mosolyomat.

A pillantás, amit cserébe kaptam, nem hagyott kétséget afelől, hogy mi módon, és mennyire nedvesítené be a szám, ha nem egy nyilvános helyen lennénk, hanem kettesben.

Felsóhajtottam, és úgy gondoltam, ideje lenne végre megvalósítani, amiről a nap folyamán már többször is álmodoztunk. Gyorsan eltüntettem az asztalról a romokat, és kitereltem kis családomat az autóhoz.

Alig bírtam kivárni, hogy hazaérjünk, de még hátravolt Becky altatása. Kristen beszámolóiból tudtam, hogy újabban csak úgy hajlandó elaludni, ha előtte kap egy jó hosszú mesét. Erre Kathy szoktatta rá, és úgy általában örültem neki, most viszont kifejezetten bosszantott a dolog.

Nem tudtam, mivel üssem el az időm, végül a zuhanyzás nyert. Sajnos túl gyorsan végeztem, a halk duruzsolás még kihallatszott a gyerekszobából. Bekapcsoltam a tévét, és hogy ne aludjak el rajta, egy doboz jégkrémet magamhoz vettem, úgy merültem az élvezetekbe.

Arra viszont nem számítottam, hogy ennyire kiüt ez a fajta tevékenység. Már pirkadt, amikor felriadtam. A fagyi cseppfolyós állapotban lötyög a doboz alján, ami valami csoda folytán még mindig a kezemben volt.

Fülelni kezdtem, de nem hallottam más zajt, csak ami a tévé felől jött. Megszabadultam a fagylaltnak már nem nevezhető valamitől, és felderítőútra indultam, vajon miért nem keltett fel Kristen, hisz ő legalább annyira várta az együttlétünket, mint én.

Először Becky szobájába mentem, és jól tettem. Feleségem a kiságy melletti fotelban ült, feje a támlán pihent, és egyenletesen szuszogott. Becky ugyanezt tette a karjai közt.

Óvatosan kiemeltem Kristen öléből, és az ágyába tettem. Csodálkoztam, hogy szerelmem nem kelt fel, de nyilván a kimerültség volt az oka.

Most következett volna ő, de nem akartam, hogy felriadjon. Viszont ha itt hagyom, méginkább elzsibbadnak a tagjai. Úgy döntöttem, legyen morcos, de aludjon tovább kényelmesen, és kiemeltem a fotelből.

Meg sem rezzent, és hirtelen aggódni kezdtem. Ezer baljós gondolat cikázott át rajtam az alatt a pár lépés alatt, amíg eljutottam a hálóig. Gyengéden lefektettem, és ellenőriztem, nincs-e láza, de a homloka hűs volt.

- Kristen.

Megcirógattam az arcát, hátha ettől magához tér. Persze egyből rájöttem, hogy hülyeség, hisz az előbbi mozdulatokhoz képest ez harmatcsepp.

- Kristen – szólítottam hangosabban, ijedtebben, és kissé megráztam a vállánál fogva.

Lassan kinyíltak a szemei, és már majdnem megkönnyebbültem, amikor az arca fájdalmas grimaszba torzult, majd a hasára tette a kezét.

- Rosszul vagyok – nyöszörögte.

Arca egyre sápadtabb lett, és levegőt is egyre mélyebbeket vett, végül, mint akit ágyúból lőttek ki, felpattant, és a fürdőszoba felé rohant.

Hirtelen fel sem fogtam, mi történt. Mire utánamentem, már a vécé fölé hajolva öklendezett.

- Menj ki – zihálta elgyötörten, de nem hallgattam rá, és mögé lépve kisimítottam a haját az arcából. Körkörösen simogatni kezdtem a hátát, bár tudtam, hogy ettől neki nem lesz jobb, engem mégis valamelyest megnyugtatott.

A vacsora a kagylóban landolt, Kristen pedig fáradtan dőlt neki a lábamnak.

- Biztos romlott volt az étel – következtettem. Zavartan rám emelte a szemeit, és sütött belőle a néma könyörgés. Csak azt nem értettem, miért? - Kristen?

- Rob én…

Nem fejezte be a mondatot, némán várta, hátha olvasok a gondolataiban, de nem hittem, hogy menni fog. Azért próbálkoztam, és kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott:

- Terhes vagy?!