Married Life - 34. fejezet

Sziasztok!

Ezúton szeretnénk megköszönni a kommentjeiteket - legalábbis annak a pár embernek, aki vette a fáradtságot az állítólagos 68 rendszeres olvasóból, és írt nekünk pár sort, mondhatni vallomást, miért is nem kommentelt.

Lehet, hogy bunkó leszek - de mégse, mert közben ti is rájöttetek -, de a lustaság nem elég elfogadható alibi. Mi tényleg mindig hoztuk a fejezeteket, időre, ahogy ki volt írva, mellette pedig nekünk is van magánéletünk, ÉLETÜNK, zűrünk, zavarunk, depink, sokkunk, elegünk, rosszkedvünk, gondunk, bajunk, időnként hülye meg problémás családunk, de basszus: mi meg tudtuk csinálni, hogy átlag minimum hat oldalnyi fejezeteket írjunk nektek három-négynaponta. Akkor tényleg nem nagy kérés az a pár sor komment, és picit bővebb, mint a "szia, ez jó volt, szia".

De ezt már túlragoztuk, én sem viszem túlzásba. A lényeg:

KÖSZI ANNAK, AKI REAGÁLT, aki meg nem.... hát az no comment. De szó szerint.

Abban állapodtunk meg egyelőre, hogy nem korlátozzuk le a blogot, marad nyitott mindenki számára - NEMKOMMENTELŐK! KÖSZÖNJÉTEK ANNAK, AKI VETTE A FÁRADSÁGOT!!! -, de egy kicsit szigorúbbak leszünk. Ha nem kapunk megfelelő és elegendő visszajelzést, akkor csökkentjük a fejezetek számát heti egyre (ez lesz kedd, mivel ma is az van). Ha kapunk visszajelzést, akkor marad a heti kettő (kedd, péntek), DE!

1. nem írom le, mi és mennyi a megfelelő és elegendő, ezt nektek is illene érezni.

2. ha nem válik be a "módszer", amit most vázoltam, ez esetben két hét múlva (mondjuk), lekorlátozzuk a blogot, és tényleg csak az arra érdemesek kaphatják majd meg a fejezeteket.

Sajnálom, de ez van. Az élet sem habostorta, és legalább ennyi örömünk hadd legyen nekünk is a sok szar mellett, ami nap, mint nap ér. Időhiány, satöbbi.

Mi nem vagyunk lusták folytatni a történetet.

Rajtatok áll, hogy mi lesz mégis a blog sorsa a jövőben.

Bocs a kemény szavakért, nincs bennem harag, ha esetleg úgy tűnt volna, elnézéseteket kérem, de néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Nos mi most és a múltkor is visítottunk, de szó szerint. Remélem, vettétek ;-)

KÖSZI még egyszer mindenkinek, utólag és ELŐRE IS!!!

És íme, a következő fejezet:

Nem azt írom ide, hogy KOMIZZATOK!! Nem követelem, nem. Csupán annyit KÉREK, hogy lécci, pici reakciót!

Köszi (LLL)

Szil

34. fejezet

A gépünk nem késett, épp időben landoltunk Monte Carloban, ahol Steph várt minket a reptéren. A közte és Dean közti fagyos hangulatból ítélve még mindig nem békültek ki. Nem zavartam meg a kocsiban beállt csendet. Egyenesen a stúdióhoz hajtottunk, amit részben újjáépítettek – fogalmam sem volt, hogy hogyan, elvégre csak pár nap telt el –, részben pedig új helyszínekre lettünk irányítva.

- Hova lógtál el napokra? Akartam veled gyakorolni a kényszerszünetünk alatt – talált meg Allison, mikor észrevett.

- A családommal voltam.

- Te elmehettél? – meredt rám döbbenten. – Mi meg itt poshadtunk a rohadt zsaruk miatt!

Mielőtt jobban kiakadt volna, elmeséltem neki, hogy a lányom beteg volt. Erre rögtön elnézést kért a kifakadásért. Mielőtt elkezdtük volna az aznapi felvételeket, egész jól elcsevegtünk. Fura volt olyasvalakivel – nővel – beszélgetni kötetlenül, aki nem pályázott arra, hogy az ágyamba bújjon.

A nap során, és még utána is többnyire egymás mellé sodródtunk, sőt, este együtt mentünk el sörözni. Legalábbis megbeszéltük. De előtte fel akartam hívni Kristent, hogy minden rendben van-e velük.

- Beckyt holnap már vihetem tovább magammal. Muszáj a többiek után mennünk – mesélte szerelmem.

- Hova is igyekeztek ezúttal? – kérdeztem rá. Már rég olvastam a programtervét, de amúgy sem magoltam be, hogy tudjam, melyik város következik.

- Most Európába megyünk mi is, kicsit közelebb leszünk hozzád. Madridban.

Madrid tényleg nem volt olyan messze. Először mégis rögtön a pénzbírság jutott eszembe. Ha megint lelépnék, akkor annak tényleg súlyos következményei lennének Becky iskoláztatását tekintve. De aztán rájöttem, hogy most már szabadon mozoghatok, megvannak a tettesek. Fel is ajánlottam Kristennek, hogy esetleg a hétvégi egy szabadnapomon meglátogatom őket, de tiltakozott.

- Egyfolytában rohanni fogok, nem lesz egy perc szabadidőm sem – magyarázta. Én valami mást sejtettem a háttérben, legalábbis a hangja erről tanúskodott, de nem tettem szóvá.

Még beszélgettünk vagy negyedórányit, aztán fájó búcsút vettünk. Épp, mielőtt letettük volna, meg is érkezett hozzájuk egy doki, aki meg akarta még vizsgálni Beckyt, hogy minden továbbra is rendben van-e. Még én is gyorsan megnyugodhattam, hogy igen.

Ezután Dean kopogott be hozzám, hogy indulhatunk-e. Valamiért borzasztóan lelkesnek tűnt. Rá is kérdeztem, hogy nyert-e a lottón, mert esetleg kisegíthetne, de kinevetett.

- Pont neked adjak kölcsön? – kérdezte. Nem álltam neki ecsetelni, milyen szarban leszek anyagilag hamarosan. Főleg akkor, ha nem kapom meg időben a pénzt a filmért. A stúdiónak ugyanis sajnos szokásává vált az utóbbi időben csak akkor kifizetni a színészeket, amikor már elég bevétel jött be az eladásokból ahhoz, hogy bennünket ki tudjon fizetni. De ez még minimum három hónapot jelentett. És hiába akartam más stúdióba szerződni, épp a szerződésemet nem szeghettem meg.

- Nem tudod, Steph is jön ma? – fordultam felé. A bár felé lépdeltünk, ahova megbeszéltük Allisonnal meg egy pár másik kollégával a találkát.

- Azt hiszem, igen – felelte óvatosan. Nyilván ő nem akart vele találkozni, én viszont annál inkább. Meg akartam tőle kérdezni, pontosan hány filmre is előlegeztem még be a szereplésemet, mert lassan elkezdhetne nekem keresgélni új forgatókönyveket, hogy az utóbbi időben elveszített vagyonunkat pótolni tudjam. Lehetőleg mielőbb.

Steph viszont nem volt elragadtatva az ötlettől.

- Nem emlékszel, mekkorát balhéztatok a múltkor ezen Kristennel? – kérdezte. Meglepetten bámultam rá. Ő ezt vajon honnan tudja? – Sandra mesélte még akkoriban. – Igen, így már érthető volt. És az aggodalma is. Nem akartam kitárgyalni vele az igencsak vacak anyagi helyzetemet, de kénytelen voltam. Különben nem segítene. – Oké – nyögte, miután elmagyaráztam neki, mi a szitu. – Meglátom, mit tehetek…

- Kösz, Steph – hajoltam oda hozzá, és megpusziltam az arcát. – Te vagy a legjobb!

Erre csak egy fintort kaptam válaszként, az én mosolyom viszont letörölhetetlen volt. Egészen addig, míg meg nem jelent Dean. Elkezdtek ugyanis néma párbeszéddel fújni egymásra. Be is sokalltam. Mindkettő az oldalamon ült – mindkettő másikon persze – és egyik sem tágított. Kicsit kellemetlen volt két tűz közé kerülni, de úgy döntöttem, ezt a bajt itt és most orvosolni kell.

 - Na jó! – szóltam határozottan. Mindkettő rám bámult, persze úgy, hogy egymást ne lássák. – Sosem érdekelt a magánéletetek. De mivel ti úgyis olyan veszettül sokat tudtok az enyémről, itt az ideje, hogy most orvosoljuk ezt a problémát.

Steph hüledezett, Dean viszont megvetően felhorkant. De még mindkettő ült. Ezt jó jelnek tekintettem.

- Nem fogom az orrodra kötni – morogta a testőröm.

- De igen, fogod, mert ezt már kezdem unni – feleltem.

- Akkor kilépek – vetett rám egy sokat sejtető pillantást. Azt sejtette, hogy komolyan gondolja.

- Nem kell, maradj csak, te házikedvenc – pattogott rögtön Steph. – Majd én megyek!

Erre viszont én bámultam rá ijedten.

- Te nem mész sehova, az imént ígérted meg, hogy átnézed a lehetőségeimet… - makogtam rémülten.

- Azt még megcsinálom, Rob, nyugi. De ezzel vége! – mondta, majd felállt, és elindult. Valamerre.

- Menj utána! – parancsoltam Deanre, de csak egy afféle nézést kaptam válaszul, amiből kétségtelenül az derült ki, hogy nem tart teljesen beszámíthatónak.

- Eszemben sincs utána menni – cöcögött mellé.

- De igen! Te basztad el, eredj utána, és hozd vissza!

- Nem tettem semmit!

Vettem egy mély lélegzetet. Aztán még tízet. A melákra néztem, aki unottan kortyolgatta mellettem a sört. Tudtam, hogy hiába fenyegetném meg, hogy kirúgom, akkor sem menne Steph után, inkább ő is magamra hagyna. De nem akartam elveszíteni a legjobb menedzsert sem! És most éppen ez történt…

- Legalább azt áruld el, mi a fenén vesztetek össze… - nyomorogtam bánatomban.

- Összeszűrte a levet Luke-kal.

Rámeredtem.

- Hogy Steph? Azzal a Luke-kal, akivel Kris forgatott? – A döbbenetem határtalan volt. Azt hittem, ezt a pasit is a nejem izgatja inkább… Lassan kezdtem rádöbbenni, hogy egyre kevesebb férfinek van jó ízlése rajtam kívül. De örömmel is töltött el a tudat, hogy annyival kevesebb potenciális konkurenciám akad.

- Igen, azzal…

- De… - gyorsan utánaszámoltam. – Akkor is már együtt voltatok? – kérdeztem homlokráncolva.

- Nem. – Akkor nem értettem. Miért baj az, hogy Steph „élt” Dean előtt is? Megkérdeztem. – Csupán azért, mert miután összejöttünk, utána is csorgatta az ürgére a nyálát.

Kezdtem megérteni. Csak azt nem, hogy ez miért most okozott gondot a kapcsolatukban. De sorban akartam haladni, nem egyből a tudatlanságból a fénybe, inkább lépésenként az alagút vége felé.

- És ők is… jártak, vagy csak… - Nem tudtam, melyik kérdésemet hogyan tegyem fel, hogy Deannek se legyen kellemetlen. Én is féltékeny lettem volna.

- Csak keféltek, ha erre vagy kíváncsi. De így még rosszabb – nyafogott. Ekkor tettem fel azt a kérdést, hogy ő miért csak most bukott ki ezen. – Azért, mert most, hogy Krisék Európába jönnek, ez a Luke is egyre többször hívogatja. Biztos, hogy akar tőle valamit

Megdöbbentően sok mindent nem vettem észre, ami körülöttem folyik. És szégyelltem is magam valahol, hiszen én meg jóformán folyton a magánéletemmel traktáltam őket. Steph is felmondott… bár reménykedtem benne, hogy másnapra kialussza ezt a döntést… Dean szerint nem fogja.

Neki lett igaza. Másnap Steph beállított hozzám egy felmondó levéllel. Az első gondolatom az volt, hogy széttépem. De a kezében tartott mappa nem hagyott kétséget afelől, miket tartalmaz.

- Gondold meg magad, kérlek! – vetettem be az állítólag női szíveket megdobogtató mosolyomat, de rá hatástalan volt. Ezt normális esetben nem is bántam, most viszont szükség lett volna minden rábeszélőképességemre.

- Nem, Rob. Sajnálom. Vagy ő megy, vagy én.

- De miért csináljátok ezt velem?! – túrtam a hajamba kétségbeesetten.

- Lekurvázott – mondta erre ő egyszerűen. Fejcsóválva nézegettem a kezemben tartott papirost.

- Nem gondolta komolyan, csak szeret… - próbáltam mentegetni vitánk témáját, de hiába. És én is tudtam, hogy nem vagyok túl hiteles. Bár még sosem kurváztam le Krist, be kellett látnom: voltam már rá vagy miatta olyan dühös, hogy legszívesebben megtettem volna. De eddig mindig visszafogtam magam… Azt hiszem… Dean viszont nem aprózta el.

- Bizonyítsd be neki, hogy őt szereted – ajánlottam neki egy mentő lehetőséget. De nem élt vele. Megköszönte, hogy segíteni próbálok, és közölte, hogy a hétvégi szabadnapomra összecsődített pár lányt, akiket méltó helyettesének gondol.

Én más programot terveztem hétvégére, de meg sem mertem említeni Stephnek. Kristennek viszont elpanaszoltam a történéseket, amikor este beszéltünk. Ő is meg volt lepve. Sőt, ő sem tudott ilyen mélységekig semmit az ügynököm és a testőröm románcáról. Arról pláne nem, hogy Luke is képbe került. Sosem vett észre semmit. De azt tanácsolta, vegyek csak részt hétvégén azon a meghallgatás félén, miattuk ne aggódjak.

- Miért ellenzed ennyire, hogy találkozzunk? – kérdeztem. Már régóta bökte a csőrömet az ügy, és végre tisztán akartam látni ezügyben.

- Nem ellenzem, csak másnap reggel utazunk tovább, emellett egész nap dolgom van, és nem fogok rá érni veled foglalkozni.

Még mindig sántított az ügy, de nem firtattam. Volt még pár napom, hogy meggyőzzem, mondja el, miért nem akar látni. Ugyanis ismertem már annyira, hogy tudjam, ez csak egy rosszul álcázott füllentés most a részéről. De nem akartam megint kiborítani a féltékenységemmel. Egyelőre hallgattam tehát.

Egészen péntekig hajtott bennünket Steve, egy percnyi pihenőm sem volt, hogy kibékíthessem Deant, és Stephaniet, ez pedig kezdett egyre inkább az idegeimre menni. Azon gondolkodtam, mit tehetnék. Végül egyetlen ötletem volt.

Mindkettejükkel közöltem, hogy ott kell lenniük azon a „meghallgatáson”. Szombatra csődítette oda hozzám a lakásba Steph a lányokat – egy-két asszony is akadt köztük –, de azokkal eleve nem foglalkoztam. Persze őket is udvariasan meghallgattam, de ennyi. Egy csinos, fiatal, szőke bombázót kerestem, és szerencsém volt. Három is akadt.

Biztosra vettem, hogy ha ezt Kris látná, a plafonon lenne – szemérmetlenül flörtöltem velük ugyanis. De ennek is megvolt az oka. Dean kigúvadt szemmel bámulta őket. Ez persze Stephnek nem tetszett, így megint összevesztek. Nem volt könnyű lecsitítanom őket.

- Te akartál elmenni – mondtam Stephnek. – És te hívtad ide pont őket – mutattam rá a másik tényre.

- Persze, mert biztos voltam benne, hogy nem őket választod a feleséged miatt! – vágott vissza.

Igaza volt. normális esetben mindhármat az első körben kiszórtam volna. Bár bennem semmit nem mozgattak meg – különben sem a szőke volt a gyengém –, arra mérget mertem volna venni, hogy Kristen válással fenyegetőzne, ha egy ilyen fajta csaj keringene körülöttem naphosszat. Megértettem. Én sem díjaztam volna, ha őt meg egy Luke-féle veszi körül. habár… Most is együtt turnéznak… Elhessegettem a gondolatot. Mike-tól inkább tartok, mint ettől a Luke-tól valaha is fogok.

De már Mike sem volt napirenden, így tovább folytattam a tökéletes Steph-utód megtalálását. Ehhez kikértem Sean véleményét is, miután tüzetesen felvonultattuk a lányokat.

- Szerintem az a nagymellű legyen – adta meg a választ. Már szinte bántam, hogy megkérdeztem. A végén még tényleg a nyakamon marad a nő, és akkor nekem annyi. De jó úton haladt a terv.

- Nem is szereted a nagy melleket – motyogta Steph az orra alatt.

- Ezt ne vedd olyan biztosra – vágott vissza Dean.

Kezdődik – gondoltam. Egyelőre kíváncsian vártam a folytatást, de csak akkor szándékoztam közbeavatkozni, ha eldurvulna a helyzet. Erre viszont nem került sor. Még. De elhatároztam, hogy kiprovokálom. Amint már csak egy – a nagymellű – nő maradt terítéken, behívattam. Még arra is megkértem, hogy forogjon körbe. Furcsállotta a kérést, de teljesítette. Ez sem tetszett. Kris rég beszólt volna, hogy ne nézzem tenyészkancának.

Dean nyálának cseppenése törte meg a csendet. Aztán Steph visítása. Mégis inkább úgy döntöttem, hagyom, hadd intézzék el egymás közt, ezért felpattantam a székből, és kitessékeltem… talán Elaine-t. Nem emlékeztem a nevére. A szerelmesekre rázártam az ajtót a biztonság kedvéért. Eldöntöttem, hogy csak akkor fogom őket onnan kiereszteni, ha felgyullad a ház. Vagy ha megegyeznek, hogy folytatják ezt az őrült kapcsolatot.

A ház elé kísértem a befutó jelentkezőt, és közöltem vele, hogy nincs több szükség a szolgálataira.

Erre csak elvigyorodott. Sejtette, mire megy ki a játék. Még meg is ölelt, majd beült a kocsijába és elhajtott.

- Ha megengedtem volna, hogy meglátogass, akkor nem veszed igénybe egy ribanc „szolgálatait”? – kérdezte mögöttem ekkor egy hang. Egy nagyon is ismerős hang!

Azonnal megperdültem a tengelyem körül. Életem párja állt ott egyetlen szem kislányunkkal a karján. Első örömömben nem is fogtam fel a szavait. Közelebb siettem, de mikor nem engedte, hogy átöleljem őket, megijedtem. És visszagondoltam rá, mit is mondott.

- Ja, ez csak Steph helyére jelentkezett – legyintettem, és megkíséreltem még egy ölelést. Hiába. Szerelmem villámokat szikrázó szeme kétséget sem hagyott afelől, hogy nem hisz nekem. Valahogyan meg kellett győznöm. – Hallgasd csak – mutattam a bejárati ajtó felé.

Kris akármilyen mérges is volt, fülelni kezdett. Bentről még mindig egy heves vita hangjai szűrődtek ki.

- Ne akard bemesélni, hogy miattuk hívtad ide ezt a… nőt.

De igenis be akartam neki mesélni, csak kevés esélyt láttam rá, hogy meg is győzzem erről az igazságról. A helyébe képzeltem magam: én tombolnék. Ennek ellenére elmondtam neki mindent töviről hegyire. Beckyt még mindig nem engedte át nekem, pedig már a lányom is nyújtózott felém.

Ekkor Kris fegyverét vetettem be saját maga ellen.

- Ha én találtalak volna hasonló szituban, akkor én is félreértettem volna. De semmi olyan nem történt, amire gondolsz. – Ekkor eszembe jutott még valami. – De ti hogyhogy itt vagytok? – kérdeztem. Kár volt.

Kristent nem győztem meg, Becky még pici volt, emellett fogta magát, és visszaindult a garázs felé, ahova – most láttam csak meg – beparkolt, amikor megérkeztek. Egy idegen autóval.

- Miért béreltél kocsit? – érdeklődtem, őket követve. Ekkorra már beszíjazta a lányunkat a gyerekülésbe, és ő maga is beszállni készült. Ezt terveztem megakadályozni azzal, hogy szorosan mögé léptem, és az ajtóra tenyereltem. Így fogságba is került, és elindulni sem tudott. A köszönetet azonnal megkaptam érte.

Felém fordult, és el akart lökni magától, és az autótól.

- Ne hidd, hogy… - csókkal akadályoztam meg, hogy folytassa, amit mondani akart. Nem akartam kockáztatni, hogy itt hagyjon. Először tiltakozott, de szorosan tartottam, míg végül viszonozni nem kezdte a csókomat.

- Hiányoztál – suttogtam az ajkai közé, mikor levegőért kapkodva eleresztettük egymást.

- Te is nekünk – súgta vissza. A kezei közben a mellkasomra siklottak, és gyengéd cirógatásokat éreztem az ingemen keresztül. – Meg akartalak lepni, ezért nem akartam, hogy el gyere. Sikerült szereznem egy szabadnapot… - motyogta aztán. – De nem akartam megzavarni semmit – tette hozzá éles hangon.

- Tudom – mosolyodtam el. – Nem zavartál meg semmit – bizonygattam tovább a hűségemet. – Csak rád vágyom, amióta az előbb megpillantottalak – vallottam be. – Szeretlek.

Mielőtt viszonozhatta volna, egy hatalmas robajt hallottunk a ház irányából.