Married Life - 33. fejezet

33. fejezet

Sziasztok :)

 Tudom, hogy perverzebb énetek azt várja, csukják le Robot.

Nyugi, az enyém is :D

Deee… Majd meglátjátok…

Jenny

Első reakcióm az volt, hogy elhajítottam a kezemből a cigit, és az ajtó felé léptem. Már a kilincsen volt a kezem, Dean azonban megállított.

- Mi van?! – fordultam felé ingerülte. Hát nem érti, hogy mindjárt a sitten végezzük? És ha tényleg így lesz, előtte még szeretném látni a családomat. Legalább annyit mondani nekik, hogy sziasztok. Esetleg Beckynek egy puszit adni. És Kristennek egy apró csókot. Vagy inkább nagyot. Forrót… Hogy tudja, szeretem. Esetleg megsimogatni…

- Nem kéne tetézni a bajt – szakította félbe gondolataimat a testőr. – Ha most elmész, még nagyobb bajban leszel. Én a helyedben most nyugton maradnék, és bíznék benne, hogy Benny tisztázza a dolgokat.

- Ja – röhögtem fel. – Ha még úgy gondolja, hogy nekem dolgozik. Kirúgtam.

- Úgysem vett komolyan – legyintett. – Stephet hányszor rúgtad ki? És mégis az ügynököd.

Nem folytattuk az eszmecserét, mert két rendőr, és egy civil ruhás alak tűnt fel az ajtó túlfelén.

Utóbbi ért előbb hozzánk, és alig kétlépésnyire tőlünk megállt. Első ránézésre nem tudtam eldönteni, hogy férfival, vagy nővel van dolgom. Viszonylag alacsony volt, rövid hajjal keretezett arca kissé markáns vonásúnak tűnt, és az öltözete sem árult el sokat. A korát nehéz lett volna megmondani, de inkább a fiatalabb korosztályhoz soroltam. Lopva a mellkasára pillantottam, de nem láttam, hogy bármi is kinyomná az anyagot, amire azt lehetne mondani, hogy mell.

- Mr. Pattinson – szólalt meg kellemes női hangon, és uralkodni kellett magamon, hogy ne látszódjon rajtam a meglepettség. - Josephine Betranche vagyok, a San Franciscoi rendőrség nyomozótisztje - Felém nyújtotta a kezét, és még egy mosolyt is megeresztett, aztán a testőr felé fordult. – Dean…

- Rég láttalak, Josephine – nyújtott kezet ő is, de a nő egy határozott mozdulattal átkarolta, és egy ölelés kíséretében megropogtatta a vállát.

Figyeltem, mi fog ebből az egészből kisülni. Dean nem tiltakozott, sőt viszonozta a baráti gesztust.

- Ismeritek egymást? – tettem fel a kérdést, pedig nyilvánvaló volt.

- Régen egy helyen dolgoztunk – adta meg a választ Josephine. – Megkönnyítenétek a dolgom, és velem jönnétek az őrsre?

- Nem lehet – vágtam rá azonnal.

- Rob! – mordult fel a testőröm, de aztán egy pillanat gondolkodás után félrevonta Josephinet, és sugdolózni kezdett vele.

Kihasználtam az alkalmat, és szétnéztem. Csodálkoztam volna, ha nem látok paparazzikat a környéken. A sok rendőrautó nyilván idevonzotta őket az épület túloldaláról.

- Dean – szólaltam meg, miközben a szemem továbbra is a lesifotósokon tartottam. A testőr viszont nem reagált, talán meg sem hallotta a hangomat. A fotósok viszont észrevettek, és máris kattintgatni kezdtek. – Dean! – próbálkoztam újra, kicsit hangosabban. – Megjöttek a barátaink!

- Menjetek, én is mindjárt csatlakozom – intett Josephine.

Nem kellett nagyon győzködjön, máris ajtón belül voltam, és Becky szobája felé vettem az irányt. Eléggé rohantam, és hallottam, hogy Dean lihegve követ. Ahogy elértük a célunkat, a térdére támaszkodva próbált levegőhöz jutni.

- Edzened kéne egy kicsit – szemtelenkedtem, és mielőtt reagálhatott volna, beléptem a szobába.

Becky még aludt, de Kristen már ébredezett, és egy nyújtózkodás után rám mosolygott.

- Szia – suttogta.

- Szia kicsim.

Adtam a szájára egy könnyű puszit, de mielőtt megfordulhatott volna a fejemben egy csók is, meghallottuk Becky hangját. Mindketten a kiságyhoz léptünk, hogy megnézzük a tündérkénket.

Kissé kipirult arccal, és nagyra nyílt szemekkel nézett vissza ránk. Apró kezét felénk nyújtotta, és amikor Kristen a sajátjába fogta, elmosolyodott.

Úgy gondoltam, már ezért a pillanatért érdemes volt megszületnem. Nem hittem, hogy ezt még tetézni lehet, Beckynek viszont sikerült, amikor rám nézve kiejtette a száján, hogy apa.

Megsimogattam az arcát, és mivel másik kezével továbbra is felém nyújtózott, óvatosan, nehogy az infúzió sérüljön a kezén, kiemeltem az ágyból.

Egyik karját a nyakam köré fonta, miközben fejecskéje a vállamra hanyatlott.

Lassan ringattam, és halkan dúdolni kezdtem neki egy dalt, amire még saját gyerekkoromból emlékeztem.

Nagyon kifáraszthatta őt a láz, és a betegség, mert meg sem moccant, csak egyenletes szuszogását éreztem a nyakamon.

Örültem, hogy eljöttem hozzájuk, hogy felszálltam a gépre. Ez a pillanat bizonyította az igazamat, és nem érdekeltek a következmények. Azaz, ha lecsuknak, és nem láthatom őket, akkor igen, de bíztam benne, hogy azért van igazság a földön.

Úgy éreztem, Becky elalhatott, mert teste egyre jobban elernyedt a karjaimban. Óvatosan vízszintes helyzetbe hoztam, és miután megpusziltam az arcocskáját, visszatettem a kiságyba.

Ekkor fordultam csak az ajtó felé, és meglepve láttam, hogy Josephine áll ott türelmesen, ki tudja már mióta.

Egész halkan sutyorgott valamiről Kristennel, feltehetőleg rólam. Odalépkedtem hozzájuk, és mindenre készen a nyomozónőre néztem.

- Velem kell jönnie – szólalt meg határozottan, de némi sajnálatot véltem kihallani a hangjából.

Nem voltam benne biztos, ez most jót, vagy rosszat jelent, de beleegyezően bólintottam. Viszont mielőtt távoztam volna szorosan magamhoz öleltem a feleségemet.

- Nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe Kristen. – Szeretlek.

- Én is szeretlek kicsim.

Szavaimat megtoldottam még egy csókkal is. Egy olyannal, amit már a teraszon állva is elképzeltem. Egy igazi, érzelmes, hosszú, forró csókkal, és egyre jobban belelendültem.

Halk torokköszörülés térített magamhoz.

Kénytelen voltam elengedni Kristent, és Josephine felé fordultam, akinek már a kilincsen volt a keze.

- Viszlát Kris – suttogtam még, aztán a francia nő után léptem.

A folyosón mellém csapódott Dean, és a díszkíséretet a két rendőr zárta.

Szemügyre vettem Josephine hátsóját, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy nőből van. Ha arra számítottam, hogy formás gömbölyded feneket találok, akkor nagyot kellett csalódnom, mert a hátulja ugyanolyan lapos volt, mint az eleje.

- Megtenné, hogy leveszi a szemeit a seggemről? – szólalt meg hirtelen, és riadtan kaptam fel a fejem.

Gondolatolvasó ez a nő, baszki? Honnan tudja, hogy mit bámulok, amikor teljesen háttal van nekem? Aztán észrevettem a liftek melletti tükröt, és pillantásom találkozott az övével.

- Bocs – dünnyögtem.

- Semmi gond, jól esett. Nem sok világsztár stíröl így mostanában.

Mostanában?! Kételkedtem benne, hogy valaha is stírölték őt világsztárok. Vagy férfiak. Egyáltalán emberek.

Kissé felnyögtem, mert rájöttem, hogy az előbb épp ezt tettem. Szerencsére a lift érkezése elnyomta a hangomat.

Nem tudom, hogy csinálták, de mire a kijárathoz értünk, teljesen meg volt tisztítva a terep. Egyetlen fotóst, sőt embert sem láttam a rendőrökön kívül.

Deanre néztem, ő viszont csak somolygott rám az orra alatt. Biztos ismerte Josephine módszereit, engem mindenesetre meglepett a rugalmassága.

A rendőrségig vezető utat végigbeszélgették, szinte nosztalgiába menő traccsparti vette kezdetét.

Én feszültebb voltam annál, mintsem odafigyeljek a részletekre, inkább az utat néztem, és a várható sorsom töltötték ki gondolataimat. Reméltem, hogy azért senki nem gondolja komolyan, bármi közöm lehet egy robbantáshoz. Különben is, mi okom lett volna rá?

Mint később kiderült, mikor már az irodában ültünk, jó volt az eszmefuttatásom, Josephine is az okokat hiányolta, úgy nálam, mint Deannél.

Nem értettem, hogy akkor miért ráncigált be minket ide. Viszont faggatózni kezdett az egyik testvérpár felől, akik mint pirotechnikusok dolgoztak a forgatásnál, és állítólag többször is kellett velük találkozzak egyes jelenetek előtt, és az után. A nyomozónő tudni akarta, észrevettem-e valami különöset a viselkedésükben, vagy bármit, ami furcsa volt a viselkedésükben.

Semmi ilyenre nem emlékeztem, sőt a testvérpárra sem. Dean viszont, aki főleg megfigyeléssel töltötte munkával eltelt óráimat, érdekes információkkal szolgált.

Elsősorban arról, hogy miután egyszer alaposan kiakadt rájuk Steven, a rendező, kifejezetten gyűlölködve vizslatták őt, és az is feltűnt a testőrnek, hogy egy sötétített üvegű autóval parkoltak le az épülettől nem messze, a robbantás előtti napon.

Ez persze még semmit nem jelentett, Josephine viszont láthatólag örült a híreknek. Megkért minket, hogy várjunk pár percet, és a telefonját felkapva kilépett a szobából.

- Szerinted most mi lesz? – fordultam a testőrhöz.

- Ahogy én a kiscsajt ismerem, viszonylag megússzuk.

- Viszonylag?

Dean elhúzta a száját.

- Végül is engedély nélkül hagytuk el az országot, szóval azért sok jót ne várj.

- Remek – morgolódtam. – De remélem, a dutyit megússzuk.

- Azt meg – válaszolta Josephin, aki az ajtón belépve elcsípte beszélgetésünk végét. – Dean információi hasznosnak bizonyultak. A pénzbírságot viszont nem ússzátok meg. A hatóság utasításával szembeszállni igen drága mulatság. Ez mindkettőtökre vonatkozik – nézett szúrósan Deanre.

- Természetesen Deannek ez nem kerül pénzébe, ő miattam van itt, és állom a részét – tisztáztam gyorsan.

Egy halvány mosoly volt az említett válasza.

Josephine megnevezte az összeget, én pedig hirtelen nem győztem levegő után kapkodni.

Kissé fehér arccal írtam meg a csekket, aztán végignéztem, ahogy a régi kollégák elköszönnek egymástól.

Örültem, hogy végül ennyivel megúsztuk, az anyagi része azonban nem tett túl lelkessé.

A múltkor nagyobb összeget kellett kifizetnem a forgatási rend módosítása miatt, aztán jött Kristen apja, most pedig ez. A házunk leégését nem számoltam bele, mert azért fizetett a biztosító, de összességében igen nagy érvágást szenvedett a kassza.

Ha ezt így folytatom, én leszek Robert Pattinson a keresett világsztár, aki sorozatos hülyeségek miatt anyagi gondokkal küzd. Kurva jól fog mutatni a címlapokon!

Nem mintha érdekelne a sajtó, de azért ha igaz volt a hír, amit írtak, és ezzel együtt negatív volt rám nézve, azért nem hagyott teljesen hidegen a dolog. Főleg Kristenék miatt. Őket mindig mindentől féltettem, és amennyire lehetett, próbáltam védeni a magánéletünket.

A kórházba érve örömmel láttam, hogy Beckyről már az infúziót is eltávolították.

Alig egy óra múlva felhívott Steven, hogy ha lennék szíves visszatolni a képem, folytatnák a felvételeket, különben is, sikerült új helyszínt találniuk.

Megígértem, hogy másnap reggel ott leszek, és igen büszke voltam magamra, mert legszívesebben maradtam volna a családommal minél tovább, de beláttam, hogy a filmnek is haladnia kell, és szerencsére úgy tűnt, Becky is helyrejön.

Ezt a napot azonban még ki akartam élvezni, nem is tudtak volna eltávolítani a közelükből. Lányunk állapota szinte óráról-órára javult, és ennek köszönhetően a hangulatunk is egyre jobb lett.

Kathy is megérkezett, és újabb játékokat, valamint képeskönyvet hozott, hogy Beckyt elszórakoztathassuk. Először ő is csatlakozott a jókedvű idétlenkedéseinkhez, aztán tapintatosan visszahúzódott.

Délben gondoskodott az ebédünkről, és amikor megéreztem a rántott hús illatát, akkor vettem csak jobban szemügyre a lányt.

- Tudod, te többre is vihetnéd a bébiszitterkedésnél.

Meglepődve rám nézett.

- Ki akarsz rúgni?

- Dehogy – nevettem fel. – Mihez kezdenénk nélküled? Csak arra gondoltam, hogy ha apád nyomdokaiba lépnél, biztos sokra vinnéd. Ha netán valaha filmrendezésre adod a fejed, és kell egy férfiszínész, szólj nekem. Szerintem remek csapat lennénk.

Kathy kissé elpirult, aztán felderült az arca.

- Oké, Rob, egyszer talán szavadon foglak. Legalábbis, ha valaha ilyesmire adom a fejem.

- De addig is… - léptem hozzá, és arcát a kezeim közé fogtam. – Vigyázz a családomra! Jó?

- Persze – hebegte, és még vörösebb lett.

Hirtelen ötlettől vezérelve egy puszit nyomtam a homlokára.

- Köszönöm, Kathy.

Mielőtt zavarba jöhettem volna a zavarától, visszafordultam a családomhoz. Kristenre lestem, vajon mit szólt az előbbi jelenethez, de láthatólag nem zavarta a dolog. Tudtam, hogy ő is szereti Kathyt, de azért mégsem lehettem biztos benne, mennyire veszi zokon az ilyen jellegű megnyilvánulásaimat. Én is meglepődtem magamon, és első gondolatom az volt, hogy biztos a sorozatos megrázkódtatás sarkallt az iménti tettre.

Tovább viszont nem gondolkodtam a történteken, mert Becky szólított. Inkább leültem mellé, és a képeskönyvet kinyitva mesélni kezdtem neki.

Már jócskán délutánba hajlott az idő, amikor Kathy közölte, hogy átveszi Becky őrzését egy időre, mi pedig pihenjünk, vagy tegyük, ami jól esik.

Kristenre néztem. Ez az „amit jól esik”, erotikus gondolatokat indított el a fejemben. Szemének csillogásából, és ahogy megnyalta az ajkát, ő is hasonlóképp gondolkozhatott. A kérdés csak az volt, hol…?

- Hova menjünk? – kérdezte ő is.

Erősen gondolkoztam, amit cseppet sem könnyített meg, hogy közben szemeit az ajkamra tapasztotta.

Nem akartam ismét egy kórház valamelyik helyiségébe berángatni, csoda, hogy a múltkorit megúsztuk lebukás nélkül. A parkot szintén elvetettem, pedig kettő is volt a közelben, de most világos volt, és nem hittem, hogy a paparazzik tényleg távoztak volna.

Ha lekapnának minket, csak gyarapítanám a már így is csámcsogásra okot adó címlap sztorit.

Lassan amúgy sem lesz a világnak olyan részecskéje, ahol ne lettem volna együtt Kristennel.

Ezek közé tartozott a tisztítószer raktár is, ami előtt épp elhaladtunk. Eszembe jutott egyik közös promóciós utunk, talán Olaszországban lehettünk, amikor szintén egy hasonló raktárban kötöttünk ki. Akkor sem bírtunk uralkodni a hormonjainkon, akárcsak most.

Megpróbáltam benyitni a helyiségbe, és örömmel vettem tudomásul, hogy nyitva van. Még jobban ujjongtam, amikor megláttam, hogy a kulcsot ott hagyták egy polcon, ami már a szobán belül volt.

Nem késlekedtem belülről magunkra zárni az ajtót.

- Olyan jó, hogy itt vagy – ölelt át egyből Kristen, és ettől átjárt a melegség.

Hirtelen nem is az lett a fontos, hogy szeretkezzek vele, egyszerűen csak élveztem, hogy a karomban tarthatom, és végre senki nincs körülöttünk.

Lassan azonban ajkaink is egymásra találtak, és nem győztünk betelni a másik ízével. A szűk hely ellenére egész jól feltaláltuk magunkat, és rövidesen sóhajaink töltötték be a teret, amik idővel nyögésekké erősödtek. Azért próbáltuk visszafogni magunkat, nem hiányzott egy lebukás.

Igyekezetünk sikeres volt, mert amikor kielégülve pihegtünk egymás karjában, még senki nem verte az ajtót, hogy megtudakolja, mégis mi a fenét művelünk itt.

Cinkos pillantásokat váltva léptünk ki a folyosóra, aztán a terasz felé mentünk, mindkettőnknek hiányzott a nikotin.

- Amíg a rendőrségen jártál, megnézte Beckyt az orvos. Szerinte holnapután már elhagyhatja a kórházat.

- Akkor tényleg rendbe jön – sóhajtottam fel.

- Igen. És veletek mi történt? Hogyhogy szabadlábon rohangálsz?

Elmeséltem a rendőrségen történteket, és nem hagytam ki semmit.

Kristen kissé összevont szemöldökkel hallgatott végig, de nem akadt ki semmin. Tulajdonképpen nem is volt min, hisz azért még jócskán volt mit a tejbe aprítanunk.

- Viszont indulnom kell lassan. Reggel folytatnom kell a munkát.

- Igen, gondoltam, hogy nem tudsz sokáig maradni. Nekem is csak egy pár napot adtak, aztán továbbutazunk, ahogy Becky mozdítható lesz.

- Vigyázz rá – suttogtam a hajába, ahogy magamhoz öleltem. – És magadra is. Szükségem van rátok.

- Vigyázni fogok. Te pedig kerüld ezentúl a mániákus robbantgatókat.

- Úgy lesz, kicsim.

Csókért hajoltam hozzá, és tudtuk, hogy ez már a búcsúzkodás előszele, ezért kissé kétségbeesettebbre sikerült, mint szerettük volna, de a minőségén ez mit sem változtatott.

Még visszamentem Beckyhez, őt is megpuszilgattam, aztán Dean keresésére indultam.

Nem volt sem az emeleten, sem a földszinten. Elővettem a telefonom, hogy megcsörgessem, idő van, de ki volt kapcsolva.

- Basszus Dean – káromkodtam el magam, és tanácstalanul néztem körbe.

Már épp kezdtem volna aggódni, amikor megjelent két nagy szendviccsel a kezében, és egyiket a kezembe nyomta.

- Próbáltál hívni? Bocs, de lemerültem, a töltőt pedig nem hoztam magammal.

Vállat vontam, most, hogy előkerült, már nem bírt izgatni a dolog.

Alig húsz perc alatt a repülőhöz értünk, és újabb félóra múlva már a levegőben szálltunk.

Tele volt a hasam, és az éjszaka sem sokat aludtam, így gyorsan elnyomott az álom.

Minden békésnek és nyugodtnak tűnt. Túl nyugodtnak. Olyan volt, mint egy vihar előtti csend…