Married Life - 32. fejezet

32. fejezet

Hááát…. Sziasztok! :D

Megint én.. Bocs, ez most rövidebb lett a szokottnál, de mocskosul el vagyok havazva és satöbbi, nem részletezem, úgyse érdekel senkit :D

De valamit legalább mégis alkottam.. na olvassátok! (L)

Szil

- Mi történt? – kérdeztem gyorsan, amikor Kris az ölébe ejtette a mobilját, és könnyek gyűltek a szemébe.

- Kathy azt mondta, először csak nyűgös volt, és nem akart enni semmit, aztán fájt a feje és a hasa… Istenem, Rob, véreset hányt! És mostanra… - Ekkor sírta el magát. És én is majdnem, amikor felfogtam az ezután következő szavait. – Belázasodott és nem ébred fel…

Hogy nem ébred fel?! Egy láztól??? Na oké, az hagyján, de a véres hányás… Kezdtem totálisan megőrülni a gondolattól, hogy valami komoly baja lesz a lányomnak. Tüstént elhatároztam, hogy én aztán szarok mindenre, akkor is odamegyek, ha egy hadsereg akar megállítani.

- Azonnal szerezz nekünk egy különgépet – szóltam rá Deanre, aki végigasszisztálta a kétségbeesésünket. Kristen szorosan kapaszkodott a nyakamba, de a szavaimra szipogva felemelte a fejét.

- Te maradj, majd én elintézek mindent, nem akarom, hogy lecsukjanak.

- Csukjanak csak, nem érdekel, a lányom sokkal fontosabb.

Dean fél órán belül elintézte, hogy a rendelkezésünkre álljon egy gép pilótástul. Azonnal el is indultunk San Franciscoba. A pár órás úton végig szerelmemet csitítgattam, aki a létező összes variációt felsorolta, mi baja lehet Beckynek. Talán valami vírus csak… De az nem okozna kiütéseket. Na és a láz? Akkor valami fertőzést kapott el.

- Jártatok valamelyik dél-amerikai országban az utóbbi időben?

Szerelmem egy pillanatig sem gondolkodott.

- Igen, Brazíliában voltunk úgy öt napja, de csak mentünk és jöttünk, egy nap sem volt… Miért? Gondolod, hogy…?

- Nem tudom, szívem, csak tippelek, hogy talán… evett ott valamit, vagy… -Nem értettem a külföldi kórságokhoz, így fogalmam sem volt róla, hogy emiatt lehet-e rosszul a gyermekünk, de engem is felőrölt a várakozás, amíg le nem szálltunk végül San Franciscoban.

Dean is velünk tartott, holott neki sem volt szabad elhagynia az országot. Külön köszönetet mondtam neki a szolidaritásáért és a hozzáállásáért.

- Ugyan, Rob. Ha téged lecsuknak, nem lesz kire vigyázzak – vigyorgott rám. – Így legalább együtt vonulunk börtönbe, és nem szűnik meg az állásom.

Ezután elszaladt, hogy béreljen nekünk egy autót. Kristent átkarolva haladtam a kijárat felé, abban bízva, hogy nem súlyosbodik Becky állapota, míg meg nem érkezünk. Szerelmem eközben Kathyt hívta, aki a lányunkkal volt a kórházban, ahova szállították. Mi is ugyanoda tartottunk.

- Mit mondott? – faggattam, amikor letette végül. Nem hallottam semmi használható infót, mert főleg Kathy beszélt.

- A láza még mindig magas, és nem tudják, mi baja van, miért nem megy lejjebb – sírta megint a nyakamhoz bújva.

Magamhoz öleltem, és behúztam egy oszlop mögé. Nem akartam, hogy bárkinek feltűnjünk, most nem hiányoztak a keselyűk a fejünk fölül. Felemeltem az állát, mire rám emelte félelemtől csillogó szemeit. Megcsókoltam, hogy tudja, nem lesz semmi baj, mindent megoldunk. Kitalálunk valamit, hogy a lányunk a legjobb orvosokat kapja, akik hamar rájönnek a baj okára, és gyorsan megszüntetik.

Kris kábán ugyan, de viszonozta a csókomat. Olyan szorosan tapadtunk egymáshoz, mintha soha többé nem tudnánk elengedni egymást. Én nem is akartam őt. Persze most igen, mert Dean lefékezett mellettünk, és dudált egyet, jelezve, hogy mehetünk. Villámgyorsan elbújtunk a sötétített üvegek mögött, és megint egymásba kapaszkodtunk, így bíztatva tovább a másikat, míg meg nem szólalt a mobilom.

Már leszálláskor visszakapcsoltam a készüléket, és láttam, hogy Steph körülbelül nyolcvanszor keresett, de nem hívtam vissza. Ő hívott most megint. Kelletlenül elővettem a telefont a zsebemből, és felvettem.

- Hol a büdös francban vagy? – Elárultam neki. – Hogy gondoltad, hogy csak úgy lelépsz? Azt hiszed, vicc, ami most itt folyik? Komolyan, Rob, te nem vagy normális!

- Dean is velem van – szakítottam félbe a szitokáradatot, amit felém zúdított éppen. Steph hüledezni kezdett, aztán folytatta.

- Remélem, tudod, hogy ez csak még jobban rátok tereli a gyanút!

- Nem érdekel, Steph! – csattantam fel. – Dugjátok össze a fejeteket Bennyvel, és találjátok ki azt, amiért fizetlek benneteket, de én most nem megyek innen egy tapodtat sem, ugyanis Becky beteg.

-Hah, most tényleg egy kis megfázás miatt léptél le szó nélkül?

Nem akartam Kristen előtt, de kimondtam a legdrasztikusabb indokot, amitől Steph is egyből elhallgatott.

- A lányom lehet, hogy haldoklik.

Én sem mertem belegondolni a szavaim komolyságába, úgyhogy nem részleteztem. Valahol olvastam vagy hallottam régebben, hogy ilyen pici gyerekeknél – Becky még egyéves sem volt – a magas láz igen súlyos is lehet. És ha tényleg valami trópusi vírust szedett össze, akkor…

- Szóval nem megyek vissza, amíg nem láttam, és amíg nem tudom, hogy jól van – közöltem a döntésemet. – Találjatok ki valamit, keltsétek az én halálhíremet, vagy mit bánom én, de most csak ez érdekel, felfogtad, Steph?

Dean csúnyán nézett rám a visszapillantó tükörben, amiért így beszélek szíve hölgyével, de most nem érdekelt az érzékenysége. Senkié. Kivéve Kristent. Nem vártam meg az asszisztensem válaszát, kikapcsoltam a telefonom, és visszafordultam kedvesem felé. Újra a karjaimba vetette magát.

Nem szólaltunk meg, nem volt rá szükség. Mindketten tudtuk, mit érez a másik. A szívem is összeszorult, amikor Dean lefékezett a kórház előtt, ahol persze nyüzsögtek a paparazzik.

- Nem tudsz megállni máshol? – kérdeztem, de csak a fejét rázta, miközben a parkolót fürkészte.

- Minden tele – felelte.

- Akkor egy kicsit előrébb – kértem, nem akartam egyből a fotósok karjaiba szaladni.

Erre előrehajtott félutcányival, ahol nem volt tömeg. Egyelőre nem keltettük fel az érdeklődésüket. Kris a fejére húzta a kapucniját, és feltette a napszemüvegét, de még így is bármikor megmondtam volna, hogy ő az. Én igen, de reméltem, hogy a rohadék népség nem. Én is álcáztam magam, bár nekem csak baseball sapka jutott. Eszembe jutott, szerelmem hányszor viccelődött azzal, hogy minden hiába, az ebből is kilógó hajam alapján úgyis felismernek, mintha az ujjlenyomatom lenne.

Ennek ellenére – na meg a csodának köszönhetően – sikerült észrevétlenül bejutnunk az épületbe, pár befelé haladó másik beteg közé rejtőzve. Ott aztán egyenesen a recepcióhoz mentünk, hogy megérdeklődjük, merre van a lányunk.

- Kris – szólt egy hang a hátunk mögött. Felismertem, mielőtt odafordultam volna.

- Mike! Te mit keresel itt? – kérdezte tőle a feleségem.

- Kathyvel ketten hoztuk be ide Beckyt. – Azt is utáltam, ahogy a lányom nevét kiejti. Meg hogy egyáltalán a szájára meri venni! De most nem álltam le balhézni Mike-kal.

- Hol van? – néztem rá határozottan.

- A 120-as szoba, az ötödiken – felelte, de mire befejezte, már húztam is magammal Kristent a liftek felé.

Láthatta rajtam, milyen dühös vagyok, ezért rögtön csitítani próbált.

- Rendes tőle, hogy segített Kathynek, most ne utáld, kérlek… - suttogta.

- De utálom! Nem akarom, hogy a lányom közelébe menjen – vitatkoztam vele, aztán észbe kaptam, hogy most erre van a legkevésbé szüksége. Meg nekem is.

Az emeletre érve rátaláltunk Kathyre, aki a folyosón rótta a köröket fel-alá. Azonnal megkérdeztük tőle, mi van. Elmondta, hogy szerencsére nem fertőző a vírus, ami megtámadta a lányunkat, úgyhogy nem kellett karanténba rakni, őt csak kiküldték a vizsgálat idejére a szobából.

- Épp egy orvos van bent nála – mutatott a háta mögé az ajtóra. Az ő szemei is vörösek voltak a sírástól, de most ezzel nem volt kedvem foglalkozni. Benyitottam. Ott feküdt az én kis hercegnőm holtsápadtan, de mégis verejtékesen a láztól. A doki semmi használhatót nem mondott viszont, ami miatt szívesen megütöttem volna.

- Ez nem egy kurva kórház? – néztem körül. – Mi a faszt csinálnak maguk, ha nem tudnak segíteni egy pici gyereken?! – dühöngtem.

Kristen ezúttal nem fogta vissza a mérgemet, éppen Becky fölé hajolt, és a kezecskéjét simogatta zokogva. Engem sem érdekelt többé az orvos. Szerelmem mellé léptem, és a lányunkra néztem. Vékony kis karjába egy infúziós tűt vezettek, amelyen át Isten tudja mit kapott cseppekben.

Elszorult a torkom a látványától. Nemrég még boldogan kacarászott a karjaimban, most meg… Nem akartam telefesteni a falat ördögökkel, ezért úgy döntöttem, ideje cselekedni.

- Máris visszajövök, kicsim – súgtam Kristennek, és adtam egy puszit az arcára, mielőtt még egy pillantást vetve Beckyre kiléptem a szobából.

- Steph, kell ide egy orvos – szóltam a telefonba, miután kedvenc házisárkányom felvette.

- Nem kórházban vagytok? – csodálkozott.

- Nem balfaszokkal akarom meggyógyíttatni a lányomat, hanem egy orvossal – hangsúlyoztam.

- Oké, meglátom, mit tehetek érted. Milyen orvost akarsz?

- Talán… olyat, aki ért a trópusi betegségekhez – feleltem valamivel kevésbé határozottan.

- Oké – sóhajtott lemondóan Steph. Aztán közölte, hogy már mindenki minket keres, aki él és mozog Monte Carloban. Főleg olyanok, akiknek rendőrigazolványuk van.

- Nem érdekel, fedezzetek, amíg lehet. Ha jobban lesz a lányom, majd visszamegyek, addig nem – feleltem, és leraktam a hívást. A mobilomat a zsebembe csúsztattam, és visszamentem a szobába a családomhoz.

Már Dean is ott volt, most ő ölelte át Kristen vállát, aki egyből hozzám bújt, amint meglátott. Elmondtam neki, mit intéztem, mire hálás pillantásokat vetett rám.

A Steph által előkotort orvos másfél óra múlva érkezett. Addigra az összes körmünket lerágtuk. Csodák csodája, két perc alatt megállapította, hogy valóban egy trópusi vírus okozta Becky baját, pontosabban egy rohadt szúnyog. Sárgaláza volt a kicsinek, amely eddig lappangott benne azóta, hogy Brazíliában voltak.

- Nem oltattad be előtte? – néztem Kristenre, aki vállat vont.

- Kathyt kértem meg, hogy intézze el, nekem programom volt, nem értem rá – sírta el magát megint.

Dühös lettem, mindkettejükre, rá azért mert nem ő maga gondoskodott a gyerekünkről, Kathyre meg azért mert ilyen felelőtlen!

Nem lettünk nyugodtabbak, amikor a doki ráadásul elmondta, hogy hamarosan ugyan átmeneti javulás következik be, de ezt sokkos állapot és testszerte jelentkező vérzések követik, majd kialakul a vese- és májelégtelenség, amely halált okozhat. A májelégtelenség sárgasággal is párosul, innen a neve. De ez a legritkább esetben ilyen súlyos, legalábbis napjainkban. Van oltás ellene, csak nem ajánlott a kilenc hónapnál fiatalabb gyerekeknél, de végszükség esetén nekik is be lehet adni.

- Becky tíz és fél hónapos – suttogta Kristen. Az orvos gondolkodott egy percet, majd rábólintott.

- Megpróbáljuk.

Ezután szabad kezet kapott, és egy csekket annyi pénzről, ami egy egész ország éhenhalását megakadályozná. Neki is állt tüsténkedni. Először is összehívott egy konferenciát, és alig egy órán belül kislányom ereibe már a megfelelő ellenszer csepegett az infúzión keresztül.

Kristennel végigaggódtuk a napot. A felelőtlensége miatti dühöm azonnal elpárolgott, amikor megláttam, hogy milyen összetört állapotban van. Tényleg bánta, amiért nem ő maga vitte el orvoshoz a picit, mielőtt elutaztak, úgyhogy nem akartam pluszba még piszkálni ezzel. Kathyre sem haragudtam, hiszen honnan tudhatta volna, mit kell intézni egy ilyen utazás előtt? Hisz ő maga is még szinte gyerek…

Estére mindketten olyan fáradtak voltunk az aggodalomtól, hogy őt a fotelba parancsoltam pihenni – máshova nem volt hajlandó elmenni –, én pedig Becky ágya melletti székben őriztem tovább a csöppséget. Olyan kis törékeny volt… és annyira védtelen. Nem először szakadt meg a szívem a nap során. Így látni őt, felért egy kínzással.

Persze Kris sem aludt el, bennünket figyelt, néha halkan felsírt. Ilyenkor odamentem hozzá, hogy megvigasztaljam.

Kathy és Mike is benéztek egyszer később. Hatalmas önuralmat követelt tőlem a sors, hogy ne dobjam ki innen a nejem néhai „barátját”, de sikerült megőriznem a hidegvéremet. Közölték, hogy Kristen ne aggódjon, tartják érte a hátukat a promóvackok során, nem muszáj megjelennie még másnap sem.

Steph is hívott engem estefelé, hogy a rendőrség kiszúrt bennünket egy reptéri kamera felvételén, és most már ott faggatóznak, hogy hova tűnhettem Deannel együtt. Benny és ő persze próbálnak kihúzni a szarból mindeközben, de egyre kevesebb sikerrel, mert lassan őket is lecsukják bűnrészességért.

Semmi nem érdekelt, eszemben sem volt visszamenni Monte Carloba, amíg nem tudhatom egészségesnek a családomat. A lányomat, aki most is sápadtan fekszik magatehetetlenül, és még mindig izzad.

Éjfél is elmúlt, amikor váratlanul elkezdtek csipogni a műszerek, amiket Beckyre aggattak. Ekkor már mindketten félkómásan szenderegtünk a fotelban Kristennel, ő az ölemben ült. A hangra viszont felpattantunk, és odasiettünk az ágyhoz.

Becky kinyitotta a szemét, de nem szólalt meg, csak pislogott felénk egy párat. Kristen sírva fakadt, és egyből megfogta a lányunk kezét. Attól visszatartottam, hogy össze-vissza puszilgassa egyelőre, bár szívem szerint én is azt tettem volna. Nekem is könnyek szöktek a szemembe. A megkönnyebbülés határtalan volt, de csak addig tartott, amíg be nem rontott a szobába a Steph által kerített doki – aki mellesleg délután óta eltűnt – és nézegetni kezdte a kütyüket, amelyek a lányunk életfunkcióit voltak hivatott ismertetni.

Minket félretolt eközben, úgyhogy az ijedelmünk rögtön kiújult. Főleg Kristené. Elkezdte kérdezgetni, mi a baj már megint, de nem kapott választ. Az orvos rá sem hederített. Végül mosolyogva felénk fordult, és közölte, hogy minden rendben. El sem mertem hinni. Ennyi pánik után, amit a mozdulataival produkált, sokkal rosszabbra számítottam. De most végre fellélegezhettünk.

- Mikor jön teljesen rendbe? – kérdezte szerelmem.

- Ezt így nehéz megjósolni, de elég erős a szervezete, úgyhogy valószínűleg egy héten belül teljesen egészséges lesz – kaptuk meg a választ, majd magunkra maradtunk.

- Minden rendbe jön – súgtam Krisnek, és átöleltem. Ő szorosan visszaölelt. Becky visszaaludt, de a tudat, hogy legalább már nincs tudatán kívül, mindkettőnknek megerősítette a reményét. A doki szavai nemkülönben. Ennek ellenére nem moccantunk el a lányunk mellől. Egészen hajnalig…

Akkor ugyanis Dean kopogott, majd nyitott ránk. Intett, hogy szeretne valamit mondani. Kristen épp az ölemben aludt, így vele együtt álltam fel a fotelből, és visszatettem bele, olyan kényelmesen, ahogy tudtam. Még be is takartam, valamint rápillantottam Beckyre is, akinek közben Kathy behozta az egyik maciját, most azt átölelve aludt.

- Mi az? – kérdeztem Deant, amint becsuktam magam mögött az ajtót. Elindultam a folyosó vége felé, hogy elszívjak egy cigit, miközben beszélgetünk, de odakint zuhogott, így Dean finnyásan nem akart velem jönni. Engem nem zavart az eső, így fogtam magam, és kiléptem rá. Kicsit odébb megláttam egy teraszfélét, azalá invitáltam ki hírhozómat – aki addig nem nyilatkozott, míg le nem rázta magáról az összes vizet.

- Mondd már, mi a helyzet?

- Sajnos nincsenek jó híreim… - kezdte, de feltűnően nem akart rám nézni.

- Vagyis?

Ekkor kért tőlem egy szál cigit. Ilyet még sosem tett. Hisz Dean nem is dohányzik! Megkínáltam, de közben sejtettem, hogy valami oltári baj lehet, ha ilyesmire vetemedik…

- A rendőrség tudja, hol vagyunk – mondta egyelőre.

Azt sem értettem, ez miért gond. Oké, tudják, és?

- Lehet, hogy gyanúsítottak vagyunk, Dean, de nem mi csináltuk azt a robbantást… Tiszták vagyunk, nincs joguk bekorlátozni a mozgásunkat! Főleg, ha a lányom beteg!

A jognak azonban más véleménye volt. Dean el is sorolta, hogy mi. És elég nagy bajban voltunk. Már eddig is, de most, hogy engedély és szó nélkül kiszöktünk az országból, így még inkább… Csak azt nem értettem, miért velünk foglalkozik a rendőrség. Miért nem a valódi tettessel? Vagy egyéb gyilkosokkal? Baromi sok szabadidejük lehet, ha ráérnek velem meg a testőrömmel vesződni…

- Akármelyik pillanatban itt lehetnek értünk – adta meg aztán a kegyelemdöfést a „tettestársam”. Ugyanebben a pillanatban hallottam meg az épület köré gyűlő szirénázó rendőrautókat.