Sziasztok! :)
Nos, megpróbáltam a lehető legjobbat kihozni a dologból, vagy inkább legtöbbet… Nem tudom, mennyire sikerült, ezt majd döntse el, aki olvassa. :D
Ez a fejezet helyenként Kristen szemszögéből is olvasható lesz, mivel… Á, majd meglátjátok… :)
De ez ne tévesszen meg senkit, az alapszemszög a továbbiakban is Rob marad.
Jó szórakozást!
Szil
4. fejezet
(Rob)
Nem fogtam fel az idő múlását.
Amit óráknak hittem, csak percek lehettek, mert arra eszméltem, hogy valaki kopog. Összeráncoltam a homlokom, és próbáltam beazonosítani, ki kopoghat, és miért csinálja. Idegesített vele. Próbáltam kinyitni a szemem, de a fejemben lüktető fájdalom megakadályozott ebben.
Aztán hirtelen egy fény hasított keresztül lelki szemeim előtt, és magam mellett láttam Kristent. A kis Beckyt tartotta a karjaiban, gyönyörű volt, szerelmesen mosolygott felém, és intett, hogy kövessem. Hátat fordított, és elindult. Én is utána akartam indulni, de mintha földbe gyökereztek volna a lábaim. Moccanni sem bírtam.
A fejem tovább hasogatott, és kétségbeesve figyeltem, ahogy szerelmem és kislányunk eltűnnek a fehér fényben, amely bevilágított mindent. Hunyorogni kezdtem, és kinyitottam a szemeimet. Meglepetten vettem észre, hogy az autómban vagyok, amely fejjel lefelé állt, de valahogy kiszabadultam a biztonsági öv fogságából, és a gravitációnak hála az autó belsőterének tetejére zuhantam.
A fejemhez kaptam, és nedvességet tapintottam. Vér, eszméltem rá, és megpróbáltam megmozdítani a végtagjaimat. Mindenem működött, kivéve a bal lábamat. Amely beszorult valahogy a két ülés közé, és az ott is jelentkező kínzó, égető érzés arra utalt, hogy valószínűleg eltört.
És ismét kopogtak.
Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam egy fiatal fiút, aki aggódva nézeget befelé a valamilyen csodának köszönhetően épen maradt oldalsó ablakon. Mondott is valamit, legalábbis erre következtettem a szája mozgásából, de nem értettem, hogy mit. Láttam mögötte a színes fényekkel kivilágított, éppen most érkező mentőket, és tűzoltókat, de azok szirénázását már nem hallottam.
Lehunytam a szemem, és a családomra gondoltam. Azt nem tudtam, mi történhetett, mivel az utolsó dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy egy CD-t keresgélek… Ezen kívül nem emlékeztem semmire, nem is láttam semmit, de őket hirtelen mindennél jobban szerettem volna magam mellett tudni, és átölelni.
Kristen. Becky. Ez a két név zakatolt az agyamban, de ekkor mást is meghallottam végre. Emberek összemosódó beszélgetését, vagy inkább kiabálását, majd egy fém erős, és fülsiketítő csikorgását. Megint oldalra néztem, és láttam, hogy a tűzoltók éppen az ajtót próbálják szétvágni, hogy engem kiszabadítsanak.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve a mobilom után kezdtem tapogatózni, hogy értesítsem a két, számomra legfontosabb embert – Kristent és Beckyt – arról, mi történt, és ne aggódjanak, amiért késni fogok otthonról. De a telefonomat sehol nem találtam. Az ajtót viszont közben kettévágták, és karok nyúltak be értem. Felordítottam, amint elkezdtek húzni kifelé, mert a lábam még mindig be volt szorulva. A világ is kezdett megint elsötétülni körülöttem, de amint észrevették, hogy valami nem stimmel, hál’ Istennek abbahagyták mindenhol sajgó testem kifelé vonszolását. Újra kitisztult a kép, bár így is meglehetősen elmosódottan láttam magam körül mindent.
- A feleségem… - kezdtem volna mondani valamit, de a hangom saját magam számára sem volt több erőtlen suttogásnál.
És nem is hallotta meg senki. Tovább igyekeztek a kiszabadításomon, de a fehér fény ismét körülölelt mindent. Újra Kristent láttam, karján Beckyvel, de most nem mosolygott. Úgy tartotta a lányunkat, mintha tőlem akarná megóvni. Mintha azt hinné, bántani akarom. Mondott is valamit, de nem értettem tisztán a szavait.
A fény aztán újra elsötétült, ők a ködbe vesztek, én pedig megint magamhoz tértem. Egy hordágy rázkódott alattam, amint egy fehér, túl világos folyósón toltak rajta valamerre. Figyeltem a fejem fölött elhaladó lámpákat a plafonon, és tizenhármat számoltam, amikor egy ajtón toltak keresztül. A tizenhárom szerencsétlen szám, gondoltam valamiért. És ismét sötétségbe borult minden.
(Kristen)
Aggódtam, hogy Rob merre lehet. Már rég itthon kellett volna lennie.
Aztán keserűen arra gondoltam, máskor is előfordult már, nem is egyszer, hogy „elfelejtett” hazaszólni, késik egy kicsit.
Beckyvel a karomban leültem a karosszékbe, amely a gyerekszoba részét képezte, és dúdolni kezdtem neki egy megnyugtató dallamot, remélve, hogy ettől én is lehiggadok .
Mosoly, ami fontosabb, mint más,
Öröm, amit másban nem találsz.
Fiatal a szíve,
Mégis mennyi szépet hord.
Amikor csak játszik és nevet,
Csoda, amit kérni nem lehet.
Elmondani félek,
Elhallgatni miért kell:
Jó, hogy élsz,
Megadsz mindent,
És így teljes lett az életem,
Hisz létezel.
Kicsi szív,
Kicsi lány,
Aki éjszakánként angyalokkal jársz
És a nagy csodákra vársz.
Kicsi szív,
Kicsi lány,
Ki az életembe annyi fényt hoztál,
Mikor lelked itt maradt egy éjszakán.
Úgy vártam rád,
Ez a szeretet
Az égben született,
Egy isteni áldomás.
Kicsi szív,
Sose félj,
Én majd mindig óvlak, átkarollak, bármi ér,
Hogy egy szép világban élj.
Kicsi szív,
Kicsi lány,
Lényed elvarázsol, minden perc egy boldogság.
De egyszer útra kelsz majd, akkor is, ha fáj. *
Többször elénekelgettem a kicsi lánynak a dalt, de a végére már édesdeden szuszogott a karjaimban. Naponta rácsodálkoztam a szépségére, és a tökéletességére. Az is feltűnt, milyen gyorsan nő. És szomorúság fogott el arra a gondolatra, hogy Rob ebből szinte alig lát valamit, mivel igen keveset van itthon.
Azt most ugyan el tudta intézni, hogy egy hét szabadságot kapjon, hogy elutazzunk és megpróbáljuk rendbe tenni a házasságunkat, mégis attól féltem, ez korántsem lesz ilyen egyszerű. Az utóbbi hetekben meglehetősen eltávolodtunk egymástól. Én többnyire itthon voltam Beckyvel, ő pedig, ha éppen nem forgatott, akkor kötelező partikra járt. Sosem velem, hanem az éppen aktuális partnereivel. Ilyenkor igyekeztem elűzni féltékeny gondolataimat, mert a szeretet, amellyel felénk fordult kevéske együtt töltött óráink alatt, meggyőzött arról, hogy sokat jelentünk a számára.
Mi ketten viszont egyre messzebb sodródtunk egymástól. Beismertem, hogy ez részben az én hibám. A gyereknevelés sok nyűggel járt, minden percemet lekötötte, ráadásulBecky még szopott is, így pontosan beosztott napirend szerint zajlottak a napjaim. Esténként már csak annak tudtam örülni, hogy lehunyhatom a szemem.
A kislányunk nagyon jó baba volt, hamar megszokta, hogy végigaludja az éjszakákat, csak ritkán ébredt fel – és ébresztett fel minket is –, akkor is amiatt, ha fájt valamije, vagy megéhezett. Ettől függetlenül viszont egy kis tündérke volt. Napközben rengeteget mosolygott, és alig sírdogált. Azt is csak az akarata kifejezéseként használta. Én minden percemet vele töltöttem, és most rá kellett ébrednem, hogy ez a házasságunk rovására történt.
Mégsem lettem volna képes őt magára hagyni idegenekkel. A nagyszüleivel, és Rob nővéreivel még csakcsak, de hogy bébiszittert fogadjunk, ahogy életem párja oly sokszor felvetette… Ezt nem bírtam volna elviselni. Ő persze nem értette meg a görcsös ragaszkodásomat Beckyhez, és nem is érthette, hisz nem ő hordta csaknem kilenc hónapig a szíve alatt. Most viszont tudtam, hogy elszúrtam. Tényleg több időt kellene együtt töltenünk, akár Beckyvel, akár nélküle, de ez így nem mehet tovább.
Az ágyban sosem volt semmi gond, ott továbbra is tökéletesen megértettük egymást – ha éppen egyikünk sem volt hullafáradt, kéthetente egyszer –, nade azon kívül már alig-alig kommunikáltunk. Rob nem avatott be a forgatással kapcsolatos történésekbe, és ezt mindig azzal magyarázta, hogy nem akarja hazahozni a munkáját. Ezt becsültem, mégis szívesen megismertem volna például a munkatársait, ha személyesen nem is, legalább szóban. De nem mesélt. Egyre több dologból kihagyott, csak a családunkkal kapcsolatos ügyeket beszéltük meg közösen.
Tudtam, hogy ezen is muszáj lesz változtatnunk, mert például az ilyen alkalmak is, mint ez a mostani – hogy nem ér haza időben, és nem is telefonál, hogy késni fog – csak a féltékenységemet táplálják, és hiába próbálom titkolni előtte, és elfojtani magamban is az érzést, sokszor ez egyáltalán nem könnyű. Hiszen még mindig tiszta szívemből szerettem, épp úgy, mint amikor megismerkedtünk.
A szülés azonban sokat formált a testemen, és gyakran véltem úgy, nem tetszek már neki. Akárhányszor is bizonygatta ennek az ellenkezőjét, szavakkal és tettekkel egyaránt, mégis csúnyábbnak éreztem magam, mint például azok a lányok, akikkel a napjait tölti, isten tudja, milyen intim jelenetek forgatása közben. Mégsem terheltem őt azzal, hogy gyanúsítgatásokba kezdek, tudtam, hogy anélkül is kimeríti a rohanás, amely az életét jellemzi. Nem akartam még jobban megnehezíteni a számára, mégis nagyon hiányzott.
Most is percenként figyeltem az órát, hogy vajon hol lehet már, és igyekeztem elűzni a gyötrő gondolatokat, vajon kivel lehet. Beckyt a kiságyába fektettem, betakargattam, és egy puszit leheltem a kis arcára. A babajelzővel a kezemben mentem a konyha irányába, hogy egy teát főzzek magamnak. Szívesen rá is gyújtottam volna, de eszembe jutott, mit mondott az orvos a dohányzásról, és nem akartam megismételni a pár nappal ezelőtt történteket. Az is nyilvánvalóan az én hibám volt, nem Robé. Eszembe jutott, mennyire megbántottam, amikor rá hárítottam az egészet, holott nem tehetett semmiről. És meg is mentette Beckyt.
Csalódottan huppantam le a konyhaszékre, amíg főtt a tea. Totális csődnek éreztem magam. Ha anyaság terén annyira nem is – bár anyáink rendszeresen különféle tanácsokkal érték el azt, hogy már mindenben kételkedtem, mégis, mint feleség, csúfos kudarcot vallottam. És szerettem volna, ha újra minden rendben van kettőnk között. Mert szeretem őt! És azért fohászkodtam, hogy ez a hét, amelyre közös megegyezés alapján Beckyt visszük, de a mobiljainkat semmiképpen, rendbe hoz majd mindent.
A tea elkészült, és töltöttem magamnak egy csészével. Ebben a pillanatban csöngettek. Meglepődtem. Rob nem szokott csöngetni, hiszen van kulcsa. Az ajtóhoz mentem, mielőtt az éles hang felébreszti Beckyt. Kinyitottam, és a teásbögre megremegett a kezemben. Rendőrök álltak odakint.
- Tes… Tessék! – nyögtem, és a félelem a torkomba kúszott. Úristen, mi van, ha Robbal történt valami! Ezt nem élem túl…
- Mrs. Pattinson? – kérdezte az egyik rendőrtiszt.
- Igen – leheltem.
- A férje autóbalesetet szenvedett – közölte kíméletlenül.
Kifutott a vér az arcomból, a bögre kihullott a kezemről, és millió apró darabra tört. A benne levő forró folyadék a lábamra fröccsent, de meg sem éreztem a fájdalmat. Könnyek szöktek a szemembe, és éreztem, hogy lassan elfog a hisztéria, de ekkor a rendőr folytatta.
- A St. Claire kórházba szállították.
Újra elakadt a lélegzetem, de az agyamban elkezdtek kattogni a fogaskerekek is. Tehát életben van! Röviden hálát adtam az égnek, de a biztonság kedvéért hangosan is feltettem a kérdést.
- Életben van? – A hangom alig volt több egy suttogásnál, de szerencsére meghallották a kérdést. Ezúttal a másik rendőr felelt.
- Az egyik lába eltört, és elég súlyos koponyasérülést szenvedett, de az orvosok szerint rendbe fog jönni.
Nyeltem egy nagyot, és azon kezdtem el gondolkodni, mit jelenthet ez. Becky sírása rángatott vissza a valóságba. Azt éreztem, hogy azonnal be kell mennem Robhoz a kórházba, de kire hagyjam addig a lányunkat?! Ez most olyan vészhelyzet volt, hogy tudtam, szinte akárkire számíthatok. Megköszöntem a rendőröknek, hogy értesítettek, és megkértem őket, vigyenek be a kórházba, de útközben meg tudnánk-e állni az anyósomék házánál. A tisztek készségesen a segítségemre voltak, így felkaptam a síró Beckyt, és egy pár holmiját, majd a rendőrautóban próbáltam csitítgatni. Közben telefonáltam Claire-nek, hogy mi történt. Szó nélkül beleegyezett, hogy vigyáz a csöppségre, aki ismét elaludt, mire megérkeztünk a házukhoz.
Utána szirénázva száguldottunk a kórház felé. Hálás voltam a rendőröknek, akik nyilván az állapotom miatt nem haboztak mielőbb odaérni. Miután leadtam Beckyt Calire-nek, belőlem is kitört a sírás, és megállíthatatlanul záporoztak a könnyeim. A kórházban viszont türtőztettem magam, egészen addig, míg Robhoz nem vezettek. Azaz egyelőre csak egy üvegfal mögül láthattam. Az orvos hozzám beszélt, de alig fogtam fel a szavait. Csak őt láttam, hatalmas kötéssel a fején, és a lába is combig be volt gipszelve.
A doktor valami olyasmit mondott, hogy a térdét műteni kellett, de a feje nem sérült meg komolyabban, csak enyhe agyrázkódása van. A balesetben szerencsére nem sérült meg más, ő maga volt az, aki elaludt a volánnál. Ezt is a túlhajszoltság számlájára írtam, de nem akartam az orra alá dörgölni. Most nem. Miután a doki magamra hagyott, bemehettem szerelmemhez.
Az ágya szélére ültem, és megfogtam a kezét.
- Kristen – suttogta hirtelen.
A szemébe néztem volna, ha kinyitja, de az még csukva volt.
- Itt vagyok – súgtam vissza, és megsimogattam az arcát.
(Rob)
Minden porcikám fájt. Nem tudtam, mennyi ideje lehetek már eszméletlen, bár inkább alvásnak tűnt, álom nélkül. Aztán hirtelen megéreztem egy illatot, amely örökre bevésődött az emlékezetembe. Kristen illatát. A nevét suttogtam, és azt felelte, itt van velem. Ki akartam nyitni a szemem, hogy magam is meggyőződjek róla, de nem sikerült. Visszazuhantam az öntudatlanság fájdalommentes világába.
Mikor legközelebb magamhoz tértem, már a szemem kinyitása is gond nélkül sikerült, és megpillantottam magam mellett szerelmemet. Egy széken ült, de a felsőteste félig az ágyra dőlve, és a kezemet szorította az arcához. Úgy tűnt, alszik. Viszont amint megmozdítottam a kezem, felemelte a fejét, és egy könnyesen boldog mosollyal ajándékozott meg.
- Szia – súgtam rekedten.
Figyeltem, ahogy elerednek a könnyei, de a mosoly nem tűnt el az arcáról.
- Úgy féltem – nyögte. – Szeretlek!
Én is megpróbálkoztam egy mosollyal, de nem sikerült olyan ragyogóra, mint az övé. Boldog voltam, hogy végre itt van velem, és nem haragszik, amiért nem mentem haza idejében. Körülnéztem a szobában, ahova helyeztek. Emlékeztem a balesetre, legalábbis arra belőle, amely pillanatokban magamnál voltam, és arra is, amit róla és Beckyről képzelegtem. De egyik szörnyűség sem vált valóra. Sem ők nem tűntek el, sem Kristen nem veszekedett velem.
- Szeretlek – viszonoztam vallomását, majd megérdeklődtem, hol van a kislányunk.
- Édesanyád behozta nemrég, mert meg kellett etetnem, de utána hazavitte hozzájuk – mondta szerelmem.
Elcsodálkoztam. Kristen sosem szokta hagyni, hogy órákig, vagy napokig – nem tudtam, mióta lehetek itt – más gondozza Beckyt. Mindig ő volt az, aki rettenetesen pánikolt, ha egy kis időre is el kellett engednie, vagy magára hagynia. De ha most mégis így cselekedett, akkor azt jelenti, hogy én is valóban fontos vagyok a számára. Hisz itt maradt velem. Elérzékenyültem.
A terveink persze keresztül lettek húzva, mert így nem mehetünk el arra az egyhetes kiruccanásra, amire akartunk, de reméltem, ha Rodny meghallja, mi történt, nem fog nagyon kiakadni, és engedékeny lesz. Egyelőre viszont nem volt sem kedvem, sem erőm megküzdeni vele, így visszafordítottam a figyelmemet sápadt, de még így is csodaszép feleségem felé. Mielőtt egymás tekintetébe feledkeztünk volna, bejött egy orvos, aki azt észlelvén, hogy én is ébren vagyok, vázolta a helyzetet.
Közölte, hogy komoly bajom nincs, fájdalomcsillapítókkal haza is mehetek már másnap, de a lábam miatt szigorú ágynyugalmat parancsolt. Ennek megörültem, és eszemben sem volt tiltakozni. Kristen egész addig velem maradt, amíg el nem jött a másnap. Egyszer behozta a kislányunkat is, aki valamilyen csoda folytán felismerhetett engem, mert az arcán az anyukája mosolya ragyogott fel. Újra elcsodálkoztam, mennyire hasonlítanak egymásra. Mindkettejüket egyformán imádtam rajongásig.
Másnap pár ápoló segítségével már a saját ágyunkban fekhettem otthon. Kristen fel-alá cikázott közöttem és Becky között, végül mellém fektette a kicsi lányt, így egyszerre tudott gondozni mindkettőnket. A következő napok nyugodtan teltek, és boldogságban. Rengeteg dologról beszélgettünk. Engem is meglepett, mennyi mindent nem tudok a saját feleségemről. És ő is sokszor csodálkozott azon, amit én meséltem neki a fogatásokról például, hiszen azzal töltöttem az időmet nap, mint nap.
Azt leszámítva, hogy a fájdalmak időnként túl erősen törtek rám, és szinte ájulásig kábítottak a gyógyszerek, nagyon jól éreztem magam itthon, a szeretteim között. Akármennyire is nem szerettem volna balesetet szenvedni, rá kellett döbbennem, hogy voltak előnyei, nem is kevés. Lassacskán úgy tűnt, visszakaptam a családomat. Rodny csak egy hét múlva telefonált, amikor már azt hitte, vissza is érkeztünk a nyaralásról.
- Balesetem volt, gipszben fekszek itthon – közöltem vele, és nem hatott meg túlzottan, amikor kiabálni kezdett, hogy erről miért nem értesítettem idejében. A lelkemre kötötte, hogy igyekezzek minél előbb talpra állni, mert különben oltári pert akaszt a nyakamba, de ez sem igazán érdekelt. Miután letettem a telefont, Kristent kezdtem szólongatni, aki a beszélgetés elején kiment Beckyvel együtt a szobából.
Most viszont visszajött, és csak egy átlátszó selyemcsoda volt rajta, itt-ott csipkével díszítve. Ezt izgatóan lassan vette le magáról, majd az ágy mellé lépett. A vágyam egyből feltámadt. Naponta segített megmosakodnom, és ezzel mindig az őrület határáig kergetett, de nem történt köztünk semmi. Most viszont… Meg sem próbáltam elrejteni a csípőmet takaró paplan emelkedését. A babajelzőt letette az éjjeliszekrényre, aztán lerántotta rólam a paplant, és egyből fölém helyezkedett. A kezeim szabadok voltak, csak a gipszelt lábam akadályozott meg abban, hogy az ágyra döntsem, és a magamévá tegyem.
Így most az övé lehetett az irányítás. És ezt alaposan ki is használta. A mellkasomra támaszodva fölém hajolt, nyelve az ajkaim közé csusszant, és az íze minden fájdalomcsillapítónál kábítóbban hatott rám. Keze eközben a felsőtestemen járt, ujjai a bőrömön körözve izgatták tovább nemcsak a fantáziámat. Aztán a szája a nyakamra siklott, és ott borított be csókokkal, és apró harapásokkal. Megadóan hanyatlottam hátra a párnák közé, és vártam a folytatást. Ami nem is maradt el sokáig.
Az izmaim is belefeszültek, amint a nyelve a köldököm felé közeledett, majd még lejjebb indult. A kezei ekkor már ütemesen simogatták kézzel fogható gerjedelmemet, és egy pillanattal később a nyelve is körbecirógatott. Felnyögtem a rám törő kéjes érzésektől, és a hajába markolva ösztönöztem a számomra legtöbb élvezetet okozó mozgásra. A fogaimat összeszorítva fojtottam el a kitörést, és a vállába markolva felhúztam magamhoz.
Kristen megint fölém helyezkedett, de mielőtt rám ereszkedett volna, ujjaimat a lábai közé vezettem, és elmosolyodtam, amikor nyöszörögni kezdett az érintésemtől. A fejem fölötti ágytámlára támaszkodott, melleit kínálva a számnak, és felváltva az ajkaim közé vettem a mellbimbóit, ügyelve arra, hogy a fogaimmal ne okozzak fájdalmat neki. Még emlékeztem, hogy a múltkor túlérzékenységre panaszkodva hárította el az erőteljesebb becézgetéseket. A fejét hátravetve sikított fel, amint elélvezett az ujjaimtól, és egy csókért hajolt a szám fölé. Megkapta, és közben magába vezette vágytól lüktető testemet.
Egyszerre sóhajtottunk fel, amint teljesen eltűntem benne. A kezem a csípőjére rebbent, és egyre gyorsabb tempót diktálva mozgattam magamon. A körmei, melyek a mellkasomat, és a hasam bőrét karcolgatták, arról tanúskodtak, mennyire élvezi, amit csinálunk, és én sem voltam ezzel másként. Alig pár lökésnyi idő elteltével éreztem, hogy eláraszt a megkönnyebbülés, amelyet hangos nyögéssel üdvözöltem. Kristen is megmerevedett rajtam egy pillanatra, majd reszketve omlott a karjaimba.
Lihegve igyekeztünk egymásnak minél bensőségesebben szerelmet vallani, és végre úgy éreztem, újra minden tökéletes a világomban.
