Married Life 9. fejezet

Sziasztok :)

Nem igen tudok mit ide írni.

Olvassátok, élvezzétek, kommenteljetek

Jenny

9. fejezet

A dolgozószobába siettem, és magamra vágtam az ajtót. Dühömben még egy nagyot rá is csaptam. Megláttam az íróasztalon heverő forgatókönyvet, és a földre söpörtem, majd belerogytam az előtte álló székbe. Fejem a tenyerembe hajtottam, és próbáltam lecsillapítani háborgó lelkem.

Megdöbbentett, hogy a düh és elkeseredettség mellett, a magány érzése is rám tört. Hiába vett körül a családom, mégis kívülállónak éreztem magam ebben a helyzetben. Fogalmam sem volt, hogy fogom így végigcsinálni a következő napokat. Amióta ilyen feszített tempóban dolgoztam, mindig az tartotta bennem a lelket, hogy nap végén várt rám a meleg családi fészek. De most mindez darabjaira törni látszott. Úgy éreztem, kapcsolatunk mélyebbre süllyedt, mint eddig valaha.

Az is rossz érzéssel töltött el, hogy tudtam, Kristen is valószínűleg hasonlóan érez. Különben nyilván nem invitálja meg hozzánk Mike-ot. Hisz nagyon is tisztában van vele, milyenek az érzéseim vele szemben.

Hallottam, hogy elered az eső. A szoba szinte teljes sötétségbe borult, és felkapcsoltam a kislámpát. A forgatókönyvért nyúltam, hogy legalább a felkészültségemmel ne legyen gond, de elaludtam felette.

Már csendes volt a ház, mire kitettem a lábam, és zuhanyozni mentem.

Miután elzártam a csapot, lecsúsztam a fal mentén, és arra gondoltam, talán itt kéne aludnom. Végtelenül kimerültnek éreztem magam.

Ahogy belebambultam a kék fali csempébe, felrémlett az esküvőnk. Mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna. Nemcsak Anglia, az egész világ felfigyelt a nagy eseményre. Fényképészek hada lepte el a templom köré vont kordonokat. Talán ez volt az egyetlen alkalom eddigi életemben, hogy örültem nekik. Igenis, lássa meg mindenki, hogy mennyire szerencsés vagyok, és milyen szép a feleségem. Annak is örültem, hogy végre bárhol, bármikor megjelenhetünk majd együtt, és nem indul meg a szóbeszéd.

Az én tanúm Tom volt, Kristené pedig Nikki. Ők legalább annyira izgatottak voltak, mint mi, hisz tudták, mennyit jelent ez nekünk. Már idő volt, és Kristen még mindig nem volt sehol. Idegesen toporogtam, mire Tom a vállamra tette a kezét, és a fülembe súgta, hogy biztos csak azért késik, mert az utolsó pillanatban vette észre, hogy le kéne mosnia magáról a fekete körömlakkot, és még szárad az új.

Hangosan felnevettem, és majdnem lenyomtam neki egy tockost.

De helyette elakadt a lélegzetem, és nem bírtam elszakítani a szemem a templom vége felől érkező tüneményről. Valahol az agyam mélyén érzékeltem, hogy megszólalt a nászinduló, de az én fejemben madarak csiripeltek.

Mellém ért, és hálát adtam az égnek, hogy a fátyol nem takarja el gyönyörű arcát, és nem foszt meg a látványától.

Belefeledkeztünk egymásba, és mindkettőnk szája sarkában mosoly játszott. Nikki enyhén oldalba bökte Kristent, mire a papra rebbent a szeme, aki várakozó arccal nézett rá.

- Igen. Akarom – mondta, mert gyanítottuk, hogy ennél a résznél tartunk, de figyelme kizárólag rám irányult.

Innentől igyekeztem fél füllel az eseményeket nyomon követni.

Nekem is feltették a kérdést, és habozás nélkül adtam meg a választ. A gyűrűk is felkerültek ujjainkra, és a pap még ki se mondta, hogy megcsókolhatjuk egymást, már a karjaimba vontam, és megkaptam életem legédesebb csókját.

Arra ébredtem, hogy a fejem oldalra bicsaklik.

Feltornáztam magam a földről, és kivettem a fiókból egy tiszta boxert pizsama gyanánt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hol hajtsam álomra a fejem. Belestem a hálószobánkba. Kristen egyenletesen szuszogott az ágyon. Beckyre is vetettem egy pillantást, nála is minden rendben volt. Végül visszamentem a szobánkba, és befeküdtem Kristen mellé. Ahogy az ágy besüppedt mellette, teste egyből reagált, és szorosan hozzám bújt. Levegőt sem mertem venni egy rövid ideig, nehogy felébresszem, és elriasszam, de továbbra is egyenletes volt a lélegzete. Kezem végighúztam a haján, és kisimítottam az arcából. Nem bírtam megállni, hogy ne adjak egy puszit fáradt arcára. Kissé elmosolyodott, és ettől őrült vágtába kezdett a szívem.

Olyan erővel tört rám a hiánya, hogy azt hittem, megfulladok. Összeszorítottam a fogam, és inkább az ébresztőórának szenteltem a figyelmemet. Beállítottam egy korábbi időpontra, hogy reggel legyen időm a szövegtanulásra, aztán átadtam magam az álomvilágnak.

Talán csak egy fél órát alhattam, amikor Becky panaszosan felsírt. Kipattantam az ágyból, és a kiságyhoz bicegve a kezembe vettem. Kristen is megjelent, és egy üvegcsét vett magához.

- Ez a foga lesz. Tartsd, amíg bekenem az ínyét – kérte.

Gyakorlott mozdulatokkal húzta végig az ujját rajta, aztán érte nyúlt.

- Majd én visszaaltatom – néztem rá. – Pihenj nyugodtan.

Vívódott egy ideig, aztán megrázta a fejét.

- Én tudok aludni napközben, ha úgy adódik.

Ez logikusnak tűnt, ezért átadtam neki.

Léptem párat kifelé, és ekkor tudatosult bennem, hogy mitől érzem magam kellemetlenül. Hasogatott a lábam, lehajoltam, hogy megszemléljem az éjjeli lámpa halvány világosságánál. Kissé dagadt volt, és nekifeszült a gipsznek. Kristen felszisszent, ahogy meglátta.

- Sajnálom – mondta, mire cinikusan felnevettem.

- Azzal most nem sokra megyek. – Beharapta a száját, aztán visszafektette elcsendesedett lányunkat a kiságyba. – Azt hiszem, hívok egy taxit, és bemegyek az ügyeletre.

- Rob, tényleg sajnálom – lépett hozzám, és végigsimított a karomon. Aztán meglepetésemre felém nyújtotta ajkát, és finoman rányomta az enyémre. Bár jól esett a kedveskedése, de még ezer dolgom lett volna, és alig pár órám rá.

- Kristen, ne most – toltam el magamtól. – Ha segíteni akarsz, inkább hozd ki nekem a forgatókönyvet. Talán a taxiban lesz módon valamennyi szöveget a fejembe verni.

Arcán csalódottság futott át, de elsietett a dolgozószoba felé, míg én a telefont intéztem. Mire magamra kapkodtam a ruháimat, kedvesem már előttem állt, és felém nyújtotta a papírokat.

- Elkísérünk – mondta dacos arccal.

- Teljesen felesleges – hárítottam. – Többre mész vele, ha pihensz egyet, és Beckyt sem kéne megbolygatni.

Lehajtotta a fejét, de nem volt időm kielemezni a hangulatát, mert hallottam, hogy megáll egy autó a házunk előtt.

Olyan gyorsan értünk az ügyeletre, hogy felesleges lett volna jobban belemélyednem a tanulásba. Szerencsére szinte teljesen kihalt volt az épület, így hamar sorra kerültem. Az orvos ugyan csóválta a fejét, amikor meglátta a lábam állapotát, és közölte, hogy többet kéne pihentetnem, de bővebben nem fejtette ki rosszallását, és most ezért is hálás voltam, mert nem biztos, hogy kibírtam volna egy erősebb beszólás nélkül.

Hajnali négy lett, mire hazaértem, és bár eléggé kimerültem, mégis a forgatókönyvnek szenteltem figyelmemet, hogy ne akasszam ki ismét Rodnyt.

Arra ébredtem, hogy Kristen szólongat, és a vállamat rázza. Azt hittem, belehalok, de mégis sikerült kinyitni a szemem. Közölte, hogy még csak hat óra, de nyilván okkal állítottam korábbra az ébresztőórát, és elém tett egy csésze kávét.

Mire felfogtam szavait, már ott sem volt. Kitornáztam elzsibbadt tagjaim a székből, és kimentem a teraszra, hogy rágyújtsak, de amikor megláttam mennyire sóvárogva pillog ki a cigim felé, elnyomtam.

- Hogy van a lábad? – érdeklődött, ahogy beléptem.

- Jól.

- Rob, én…

- Ne mondj semmit. Kérlek. Ez… Annyira hülyék vagyunk – suttogtam. Aztán nem bírtam ki hogy ne kérdezzek rá Mike-ra. – Mit keresett itt az a szemétláda? Egyáltalán, hogy voltál képes idehívni?

- Rob. Attól, hogy te nem kedveled, mi még barátok vagyunk. Tudni akarta, hogy alakult az életünk, én meg hogy mi a helyzet az anyukájával.

- Most komolyan, ezt telefonon nem lehetett volna elintézni?

- Beckyt is látni szerette volna – mormolta zavartan.

- Jó! Látta! Remélem, ezzel letudtad a következő tíz évre őt. Vagy a következő életre. Nem szeretném többet itt meglátni!

- Ah! Mert te szabod meg, hogy ki teheti be a lábát ide?!

- Ez esetben igen!

- Nos, ez esetben közlöm veled, hogy ez nem csak a te házad, ellentétben azzal, amit tegnap Mike-nak mondtál! És jogod is csak akkor lenne itt irányítgatni, ha legalább annyi időt töltenél velünk, hogy sejtsd, hogyan telnek a napjaink! De erről már egy jó ideje fogalmad sincs! Csak enni és aludni jársz haza, és csak arra szakítasz időt, hogy összevessz velem.

- Ez hamarosan meg fog változni – közöltem vele egy cseppet sem barátságosan.

- Már abban sem vagyok biztos, hogy várom ezt – motyogta, és a gyerekszobába ment, mert Becky gügyögése szűrődött ki hozzánk.

Lesokkolva álltam, és csak bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, hogy normalizálódjon a helyzetünk. Ha még egyáltalán lehetséges ez. Életünk kezdett inkább háborúra emlékeztetni, házasság helyett. Megfordult a fejemben, hogy talán jobban járnának, ha elköltöznék innen, és hagynám, hogy éljék az életüket. Akkor legalább a hülyeségeimmel nem kéne foglalkozniuk. De erre a gondolatra belehasított a szívembe a fájdalom. Nem bírnám ki nélkülük! Önző lennék?

Ökölbe kellett szorítsam a kezem, hogy ne törjek szét semmit tehetetlen dühömben.

Aztán kijózanítottak a gyerekszoba felől érkező hangok. Az ajtóhoz sétáltam, hogy belessek.

Kristen a lányunk hasát csikizte, mire ő önfeledt kacagásba kezdett. Elnéztem összeszokott meghitt párosukat, de ez is csak arra volt jó, hogy megint feltörjenek bennem az önmarcangoló gondolatok. Nem, nem lennék képes nélkülük élni.

Az órámra pillantottam. Ideje volt indulnom.

Beléptem hozzájuk, és adtam Becky fejére egy puszit, de amikor Kristen felé hajoltam, kitért előlem.

- Ma taxizni fogok – közöltem vele, hogy tudja, mire számítson, és csak akkor tárcsáztam, amikor már a házon kívül álltam.

- Atyám! – Sandra csak ennyit mondott, amikor meglátott, és belenyomott a székbe. – Ugye, ezt nem azért csinálod, hogy kiszúrj velem?

- Sajnálom – mormoltam, és hátrahajtottam fejem a támlára. – Neked volt szülés utáni depressziód? – csúszott ki hirtelen a számon, de láthatólag nem zavarta tolakodó kérdésem.

- Volt. Amikor az első fiam született, sokat segített Hugh, a férjem, hogy mielőbb helyrejöjjek – magyarázta, miközben dolgozni kezdett rajtam. - Rengeteget számított, hogy türelmes volt, és mindig éreztette velem, hogy mennyire fontos vagyok neki. A második gyereknél már más volt a helyzet. Nagyon lefoglalta a munkája akkoriban, és az lett a vége, hogy elváltunk. Végül pszichiáterhez fordultam.

- Basszus – káromkodtam el magam, mert mintha csak rólunk beszélt volna.

- Ez a gond, ugye? Nálatok is fejtetőre állt az élet. – Bólintottam, mire előkapta a telefonját, és keresgélni kezdett benne. – Megadom a doki számát, aki nekem segített. Feltétlenül vedd rá Kristent, hogy menjen el hozzá.

Lefirkantotta a számot egy papírra, és az ingzsebembe csúsztatta.

- Köszönöm – pillantottam rá hálásan.

Az egész napom váltakozó tempóval zajlott. Ameddig a kamerák előtt álltam, igyekeztem, minél frissebbnek hatni, aztán ahogy a sminkszékbe rogytam, próbáltam pár perc alvást lopni magamnak. Még Carol sem zaklatott, talán mert folyamatosan hűvösen viselkedtem vele.

Végül Rodny lefújta a napot.

Kissé félve léptem át a bejáratot, nem tudtam, mi fogad az otthonomban. Néma csendbe burkolózott a ház, de ekkor furcsa zajokra figyeltem fel, amik valahonnan a lakásból érkeztek.

Beljebb léptem. Sötét volt minden. Hallgatóztam, de hiába, ezért elkezdtem körbejárni a helységeket.

Először Beckyt néztem meg, aki békésen szuszogott a helyén. Egy pillanatra belefeledkeztem gyönyörű, ártatlan arcának látványába, de ismét eljutottak fülemig a hangok, így tovább indultam. A hálószobánkban üres volt az ágyunk. Ahogy a nappaliba léptem, éreztem, hogy lábam rátapos valamire. Lehajoltam, hogy felvegyem, és ekkor fedeztem fel, hogy a virágcsokor maradványai hevernek szétszórva a földön.

Ismét felém szűrődött a hang, és most már be tudtam határolni, hogy a fürdőszoba felől jön. Kopogás nélkül léptem be, de itt is csak a sötétség fogadott.

A villanykapcsoló felé tapogatóztam, és ahogy elöntött a fényár, Kristen földön heverő teste tárult elém. Lábait felhúzta egész a mellkasáig, fejét pedig egy nagy fürdőlepedőbe temette, ez tompította elfojtott zokogásának hangjait.

Elszorult a torkom a látványtól.

- Kristen – szólítottam meg, és kezem a vállára tettem.

- Hagyj békén – nyögte. – Menj ki!

- Megfázol. Kiviszlek – közöltem vele, és a térde alá nyúltam, hogy felemeljem.

Visítani és rugdalózni kezdett.

- Csss Felébred Becky – próbáltam csitítani, nem sok eredménnyel.

Kezeit is bevetette a küzdelembe, és egyik körme végigszántott az arcomon. Éreztem, hogy kiserken a vérem, de most nem törődtem vele. Kedvesem úgy nézett ki, mint aki hisztériás rohamot kapott.

Nagy nehezen felnyaláboltam a testét, és bevonszoltam magunkat a zuhany alá. Amikor megnyitottam a hideg vizet, elakadt a lélegzete, és ezzel együtt a hangja is.

- Te szemét – csapott a mellkasomra, és úgy tűnt, folytatni akarja a küzdelmet, ezért megfogtam a csuklóját, és feje mellett a zuhanyfülke falának szorítottam.

Arcunk csak centikre volt egymástól, és szemei szikrát szórtak, ahogy találkozott a tekintetünk.

Ajka hirtelen a szám után kapott, és olyan hévvel kezdett csókolni, hogy felnyögtem.

Döbbenetemben a kezét is elengedtem, ami felszabadulva szorításom alól máris a mellkasomnak feszült, és taszított rajtam egyet.

A zuhanyfülke falának dőltem, és döbbenten figyeltem, ahogy lerángatja magáról a búzát, majd a melltartót.

- Szerinted, van ember a földkerekségen, aki megkívánna ilyen mellekkel?! – ordította.

Nyeltem egyet, és beharaptam a szám, nehogy megszólaljak. Egyrészt szerettem volna mondani, hogy igen, ÉN, másrészt majdnem felnyögtem a látványtól, ami egyszerre volt izgató és sokkoló, mert melle sebes, duzzadt és vörös volt, mégis annyira kívánatos.

- Szóval jobban tennéd, ha nem magadból indulnál ki Robert Pattinson. Nem mindenki félrekúrós.

- Én sosem csaltalak meg – suttogtam, de nem voltam biztos benne, hogy meghallotta.

Ismét elsírta magát, és óvatosan felé nyúltam. Mivel nem rántotta ki magát a kezemből, átkaroltam, és a hátát simogatva ringatni kezdtem.

- Sajnálom – suttogtam a hajába.

Percekig álltunk így összeölelkezve, mire megnyugodott. Lassan kibontakozott a karomból, és felnézett rám. Arcát két kezem közé fogtam, és a szemébe mélyesztettem az enyémet.

- Sajnálom, amiket mondtam. Szeretlek.

- Elázott a gipszed – suttogta, és megint legörbült a szája.

- Cssss. Ne sírj. Nem hiszem, hogy ennek árt a víz.

- Rob, én ezt már nem bírom.

Az ingzsebembe kotortam, és elővettem a szétázott papírt, amit még Sandra tett oda.

- Ajánlottak egy orvost – kezdtem bele, és közben rettegtem, mit fog szólni az ötlethez. – Megtennéd, hogy kérsz tőle egy időpontot?

- Milyen orvos?

- Pszichiáter.

- Azt hiszed, megőrültem? – nevetett fel keserűen.

- Nem! Azt hiszem, hogy jobban éreznéd magad, ha segítséget kapnál. Szerintem depressziós vagy.

Egy ideig gondolkozott, és kíváncsi lettem volna mi zajlik a fejében.

- Jó – vette el végül a papírt. – Ha ez téged megnyugtat, akkor megteszem.

Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben.

Kisegítettem őt a kabinból, és lesegítettem róla a vizes ruhákat, aztán óvatosan megtörölgettem a testét. Nem kevés önuralmamba került, hogy figyelmen kívül hagyjam csábító idomait, de tudtam, ez az este most nem erről fog szólni. Kivettem a fiókból egy könnyű hálóinget, és felé nyújtottam. Amíg belebújt, én is gyorsan megszabadultam a vizes holmiktól, és felvettem egy boxert.

Ahogy végeztünk, megfogtam a kezét, és miután magamhoz vettem egy takarót, a teraszra vezettem. Örültem, hogy kivételesen tiszta az ég, és látszanak a csillagok.

Leültem az egyik kényelmesebb nyugágyba, az ölembe vontam, és betakartam magunkat.

Teste összesimult az enyémmel, fejét a mellkasomra fektette, és kezem lágyan becézgette végig hátát, haját.

Csendesen énekelni kezdtem egy régi szerzeményemet, mire elmosolyodott. Aztán felnézett rám, és ugyanazt a felhőtlen örömet fedeztem fel benne, mint rég.

- Szeretlek – mondta, és csókra nyújtotta az ajkát.

Rövid, de érzelmes, mély csók volt. Olyan, amilyet már régen nem váltottunk.

- Én is szeretlek, Kris. Énekelj velem.

- Neeem – nevetett. – Jobban szeretem hallgatni a te hangod. Olyan rég énekeltél nekem. Már nagyon hiányzott.

- Milyen könnyű neked örömet szerezni – mosolyogtam rá. – És én ilyen apróságoktól fosztalak meg.

Ujját a szám elé tette.

- Ne rontsd el a hangulatot.

- Nem fogom – suttogtam, de aztán sokáig nem szólaltam meg, mert elszorult a torkom a pillanat varázsától.

- Nézd, ott a sarkcsillag – mutatott az égre.

- Arra meg a Göncölszekér – csatlakoztam.

Felfedeztünk még jó pár csillagképet, aztán csak szerelmesen figyeltük a rengeteg csillogó pontot.

Reggel korábban keltem, mint ahogy az óra csörgött volna. Nyugtáztam, hogy Kristen békésen alszik mellettem. Beckyre is ránéztem. Most csak egyszer kelt fel éjszaka, és egész gyorsan visszaaludt.

Lezuhanyoztam, aztán ahogy a konyhába léptem, hogy kávét készítsek, eszembe jutottak Sandra szavai. Elhatároztam, hogy igenis küzdeni fogok értünk, és úgy gondoltam, kezdetnek megpróbálok egy finom reggelit összehozni Kristennek, amolyan kényeztetésképp.

Amíg ténykedtem, az is tudatosult bennem, hogy mennyire szemét módon reagáltam Mike jelenlétére. Nem mintha Mike-ot sajnáltam volna, de Kristen biztos nem ezt érdemelte. És abban is biztos voltam, hogy nem történt köztük semmi, pláne úgy, hogy Becky is jelen volt. A féltékenységem ellen viszont nem tudtam semmit tenni, és sóhajtva állapítottam meg, hogy az már valószínűleg örökre bennem marad, pláne Mike-al szemben.

Az elkészített remekművet egy tálcára tettem, és beegyensúlyoztam vele a szobába. Leraktam az éjjeliszekrényre, és Kristen fölé hajoltam, hogy apró csókokkal hintsem tele vállát, és arcát.

Mosolyogva fordult felém, és karjait a nyakam köré fonta. Loptam egy csókot tőle, mielőtt teljesen magához tért.

Szemei nagyra nyíltak, ahogy kiröppent belőle az álom, de nem hagytam, hogy ez kizökkentsen az elhatározásomból.

- Szia. Kész a reggelid.

Csodálkozva ült fel, és a tálcáért nyúltam, hogy az ölébe helyezzem.

- Wow – mondta meglepetten, és a szája sarkában megjelent egy mosoly. – Szalonnás tojás? De rég ettem. Ez olyan kis angolos villásreggeli.

- Gondoltam, ha már kényeztetlek, legyen stílszerű és tápláló.

Mohón nekiesett, és már majdnem az egészet eltüntette, amikor hirtelen megállt.

- Te nem kértél volna? – nézett rám szinte ijedten.

- Nem. Ez a tiéd.

Lányunk is ébredezni kezdett, és átsiettem hozzá, hogy Kristen kiélvezhesse a sajnos ritka reggelt.

Tisztába tettem őt, bár mozdulataim korántsem voltak olyan ügyesek, mint kellett volna, de azért összehoztam.

Rövidesen Kristen is megjelent egy cumisüveggel, de kivettem a kezéből.

- Majd én megetetem. És… ha megkérlek, elvisztek a stúdióba?

- Persze. Akkor addig felöltözök gyorsan – eresztett meg felém egy édes mosolyt.

Most annyira tökéletesnek tűnt minden, hogy megcsíptem magam, tényleg ébren vagyok-e. De ez a valóság volt. Felnevettem, mire Becky is elmosolyodott, és ettől kicsurrant egy kis tej a szája sarkából.

- Na, mi van, hercegnő – mormoltam. – Még nem tanultad meg, hogy tele szájjal nem nevetünk?

Erre megint elmosolyodott, egy újabb adag tejet elpazarolva.

Kristen hozzánk lépett egy puha ronggyal, és csillogó szemmel törölte le a maszatot, aztán egy-egy puszival jutalmazott minket. Szemem végigsiklott farmerba bújtatott alakján, majd az újnak tűnő topon.

- Csinos vagy – mondtam az igazságnak megfelelően.

Elpirult kissé, majd a kiürült cumisüvegért nyúlt.

Én vittem Beckyt az autóig, és gondosan bekötöttem a gyerekülésbe, aztán az anyósülésen vártam, hogy Kristen beszálljon mellém. De nem tette. Az autó mellett toporgott, és áthajoltam, hogy lássam, mi lehet a gond.