Married Life 7. fejezet

Sziasztok J Csak hogy egy kis bepillantást nyerjetek Kristen fejébe, vele kezdem ezt a fejezetet. Aztán visszatérek Robra J

Jenny

7. fejezet.

(Kristen)

Elköszöntem Robtól, és hazahajtottam, hogy Claire mielőbb elmehessen.

- Mit mondott az orvos? - kérdezte, ahogy meglátott.

- Gyakorlatilag semmit, Claire. Majd lesz egy MR vizsgálat két nap múlva, és talán kiderül, mi ez az egész – fújtattam mérgesen. Nem tudtam elhinni, hogy ez velünk történik. Úgy éreztem, lassan felőrlődök.

- Aggódom értetek, Kristen – mondta csendesen. – Azt hiszem, kezd túlnőni rajtatok a sok probléma. Nem gondolod, hogy segítséget kéne kérnetek?

- Mire gondolsz? Házassági tanácsadóra? – felnevettem. – Jelen pillanatban talán egy emberre csatlakoztatható merevlemez kéne.

- Hogy lehetsz ennyire cinikus? Ez egyáltalán nem vicc. A fiamnak most segítségre van szüksége, nem még több bonyodalomra! Kérlek, szedd össze magad!

- Persze. Összeszedem magam – mint mindig, tettem hozzá gondolatban.

Kis ideig még vizslatott, aztán végül elköszönt.

Bementem a fürdőszobába, és miközben megmostam a kezem, belepillantottam a tükörbe.

Cseppet sem tetszett, amit láttam. Szemeim tompán néztek vissza rám, és alattuk karikák húzódtak. A hajamra már ráfért volna egy vágás, és a ruha sem úgy állt rajtam, ahogy kellett volna. Eszembe jutott a lány, akit tegnap Robbal láttam, és akaratlanul újra összehasonlítottam magam vele. Lehangoló eredményre jutottam, még az árnyéka sem lehetnék. Képtelenségnek éreztem, hogy Rob nem veszi észre ezt az ordító különbséget. Tulajdonképpen a szörnyű kinézetemmel taszítom őt más nők karjaiba. Összefacsarodott a szívem a gondolatra. Utáltam magam érte.

Rob ugyan azt mondta, nem érdekli őt az a lány, de valahogy nem tudtam elhinni. Ha van egy csepp ízlése, kizárt, hogy tetsszen neki az a förtelem, ahogy jelen állapotomban kinézek.

Miután elvesztette az emlékezetét, szemmel láthatóan úgy nézett rám, mint régen, de ez valószínűleg csak azért lehetett, mert még nem látta meg őt. Meg a többi nőt. Rettegtem az egésztől. Rettegtem, hogy ha bemegy a stúdióba, felfedezi, mennyire jelentéktelen is az ő felesége. Még Sandra is csinosabb nálam! Pedig neki két gyereke van… Hogy csinálja?!

A gyerekszoba felől hangokat hallottam, ezért besiettem, és Beckyt magamhoz vettem, hogy megszoptassam.

Ezek a pillanatok mindig meghittek voltak, de most, ahogy a mellemhez ért, felszisszentem a fájdalomtól. Óvatosan kivontam magam a szájából, mire tiltakozva felsírt. Csitítgatni kezdtem, és közben megvizsgáltam az érzékeny területet. Kissé duzzadt volt, de látszott, hogy csak valami megnyomta. Finoman végighúztam a mutatóujjam Becky ínyén, és fel is fedeztem, amit kerestem. Kibújt az első fogacskája, ez volt a ludas.

Elővettem a szilikon bimbóvédőt, amivel anyám előrelátóan ellátott, és azzal próbáltam folytatni az etetést. De nem úgy alakult, ahogy vártam. Becky egy ideig kitartóan próbálkozott, de csak nem akart megindulni a tejem. Valószínűleg nem volt akkora ereje, amit az eszköz használata megkívánt volna.

Egyre felháborodottabban sírt, végül nem akartam tovább kínozni, összeszorítottam a fogam, és próbáltam nem a fájdalomra gondolni.

Mire jól lakott, már könnyek mardosták a szemeimet, és megfogadtam, hogy bevezetem a cumisüveget, annak ellenére, hogy a gyerekorvos nem javasolta.

Majdnem az egész napom arra ment rá, hogy lefejjem a tejet a melleimből. Erre eddig még sosem volt szükség, és eleinte nagyon nehézkesen ment, de végül belejöttem a készülék használatába.

Aztán bekentem egy kis gyulladáscsökkentő krémmel, mert igen vörösek és duzzadtak lettek, arról nem is beszélve, hogy nagyon fájtak.

Észbe kaptam, mennyire elment az idő, Rob bármelyik pillanatban telefonálhat, hogy menjünk érte. Sőt, már itthon kéne lennie. Gyorsan a hűtőhőz léptem, mert még a vacsorakészítés is hátravolt, és lesápadtam a látványtól, mennyire lefogyott a készletünk.

- Basszus – csaptam rá az ártatlan gépre.

Most először fordult meg a fejemben, hogy anyósomnak talán igaza lehet. Tényleg kezdenek a fejünk fölött átcsapni a hullámok.

- Nem, Kristen, meg tudod csinálni, nem vallhatsz kudarcot – bíztattam magam, mint egy ideje már rendszeresen.

Ha segítséget kérek, az azt jelenti, hogy képtelen vagyok ellátni a családomat, és akkor aztán tényleg egy romhalmaznak fog nézni Rob. Azt pedig nem hagyhatom. Mert akkor tuti, hogy elhagy. És nem élném túl. Inkább elviselem, hogy félrekacsintgat, csak ne hagyjon el.

Hirtelen képtelenségnek tűnt, amiket gondolok, és felnevettem, de aztán elfogott a sírógörcs.

Egy idő után ránéztem az órára, és komolyan aggódni kezdtem, hol lehet Rob. Amilyen a szerencsénk mostanában, kizárt, hogy ne legyen valami baj.

Az is felmerült bennem, hogy esetleg elindult egyedül haza, és eltévedt.

A telefon után nyúltam, és tárcsáztam.

Nem vette fel.

Vagy tízszer eljátszottam ezt, aztán hallottam hogy Becky megint felsír. Letöröltem a könnyeimet, amik észrevétlenül ismét előbújtak, és visszaringattam őt. Ahogy betettem a kiságyba, hallottam, hogy egy autó áll meg a ház előtt.

Mindenre felkészülve léptem a nappali ablakához, és reméltem, most nem egy rendőrautót fogok látni.

De erre mégsem voltam felkészülve. Rob és az a ribanc! És csókolóznak! Valami kattant bennem és csak a fájdalom maradt. Meg a düh. A rettegés. És a kudarcom. Az én hatalmas nagy kudarcom. Soha senkit nem gyűlöltem annyira, mint most magam! Egy pillanatra lefagytam, aztán meghallottam, hogy Rob a nevemet kiáltja. Mérgesen léptem ki a szobából.

- Ne kiabálj, mert Becky felébred – mondtam fagyos hangon.

- Mi a baj? – kérdezte rémülten.

Gyűlöletem és megvetésem csak még nagyobb lett magam iránt, de a féltékenységem felülkerekedett ezeken, és nem bírtam ki, hogy ne vágjam a fejéhez.

- Csak tudnám, mi a fenének jöttél haza egyáltalán. Maradtál volna inkább a szeretődnél!

(Rob)

- Kristen – mondtam döbbenten, mert valamit megláttam a szemeiben, és ösztönösen éreztem, hogy többről van itt szó.

- Miért, Rob? – zokogott fel. – Miért nem lehet minden a régi?

Nem értettem miről beszél, csak azt tudtam, hogy meg kell magyaráznom a mai estét, ezért kimondtam az első gondolatot, ami az eszembe jutott.

- Stephanienál voltam, és elintézte, hogy a forgatások között két hónap szabadidőm legyen. – Vártam, mit reagál, de csak elkerekedett szemekkel nézett, ezért folytattam. – A mobilom a stúdióban maradt, ezért nem tudtam hazaszólni, hogy később leszek. A csaj pedig… - intettem az ajtó felé – nem a szeretőm. Nincs szeretőm… - Ezen kissé elgondolkodtam, mert hisz honnan tudhatnám, ha nem emlékszem, de az ösztöneim azt súgták, hogy ez képtelenség akkora szerelem mellett, amit az előttem álló lány iránt érzek, ezért még hozzátettem. – Téged szeretlek.

- De nézz rám – suttogta. – Egy roncs vagyok.

Összevontam a szemöldököm. Képtelenség, hogy valaki ekkorát tévedjen magával kapcsolatban.

- Gyere – fogtam meg a kezét, és a fürdőszoba felé vezettem, mert emlékeztem rá, hogy van ott egy nagytükör. Aztán mégis megtorpantam egy pillanatra, mert eszembe jutott a lányunk. – Becky már alszik?

Bólintott, mire tovább húztam, és ahogy elértünk a célomhoz, elé állítottam, majd én is mögé léptem.

- Elmondom neked, mit látok én, amikor rád nézek.

Fájdalmasan lehunyta a szemét, és a fejét is lehajtotta.

- Kérlek, engedd meg – simítottam végig a karján, és éreztem, hogy a kémia beindul a testemben, de most nem törődtem vele. Az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy a tekintetemmel fogva tartsam. Kissé félve, de kíváncsian viszonozta pillantásom. – Szeretlek, Kristen. Erre minden sejtem emlékszik. Amikor megláttalak a… baleset után, azt hittem, belehalok a látványodba. A szemeid annyira tudnak csillogni, hogy szinte gyertyafény helyett is világíthatnának. A hajad a legbársonyosabb, amit valaha tapintottam. A szád pedig… amikor reggel megcsókoltalak… Hihetetlen az a szenvedély, amit elő tudsz varázsolni belőlem. És az alakod – szemem végigfutott rajta a tükrön keresztül, és nagyot kellett nyelnem. – Tökéletes – nyögtem ki rekedten. – És eszméletlenül kívánlak.

Ajka kissé elnyílt az utolsó szavamra, de most mégsem hagyhattam, hogy elterelődjünk. Tisztázni szerettem volna a dolgokat.

- Te… szeretsz még engem? – kérdeztem bizonytalanul, mert bevillant az irántam való rideg viselkedése.

- Szeretlek. De ez… sokszor nem elég – mondta halkan.

- Mihez?

- Hogy túléljük. Hogy megoldjuk a problémáinkat. És hogy elég figyelmet fordítsunk egymásra.

- Akkor ezen változtatnunk kell!

- Te tényleg engem akarsz? – kételkedett ismét.

- Mindennél jobban.

- És ha… emlékezni fogsz?

- Akkor is. Azt hiszem, ott a stúdióban ismét beléd szerettem. Bízz már magadban – öleltem át a derekát. – Bízz bennünk – suttogtam, miközben fejem a vállára támasztottam. – És áruld el nekem, mi jár a fejedben, ami ennyire kiborít, hogy még sírsz is tőle?

- Nincs vacsora! – bökte ki, és majdnem felnevettem, de aztán megláttam ráncba szaladó a homlokát. – Azt hiszem… valami nagyon nem stimmel nálam. Néha olyan, mintha nem is én lennék. Átsöpörnek rajtam a különböző rossz érzések, és nem tudok ellenük küzdeni. És nem a fáradtság miatt. Ez valami más… nem tudom. Segíts! – nézett rám kétségbeesetten. - Én meg segítek neked emlékezni. Vagy ha nem megy, elmesélem az életünket. Szükségem van rád. Nem megy nélküled. Ne hagyj el!

- Sosem hagynálak el. Mondd el, hogy segítsek? Szóljak anyunak? Vagy vegyünk fel egy bébiszittert?

- Nem, nem – tiltakozott hevesen, és a tekintete nagyon riadt lett, a levegőt pedig szinte fuldokolva kezdte venni.

Az elmémbe villant egy kép, ahogy a számítógép előtt ülök, és elolvasom a szót „pánikroham”.

- Csss - Ösztönösen csitítani kezdtem, és szorosan magamhoz ölelve ringattam. – Nem szólunk senkinek, ha nem akarod.

Feje hátrahanyatlott a vállamra, és lehunyt szemekkel adta át magát a kényeztetésnek. Amikor kissé felém billentette, nem bírtam ellenállni, kóstolgatni kezdtem puha száját. Nem tiltakozott még akkor sem, amikor beszívtam alsó ajkát, és a nyelvem végigsimított rajta. Felbátorodva csusszantam be a könnyektől sós és egyszerre édes üregbe.

Kezem a derekáról feljebb siklott, mert már égtem a vágytól, hogy többet érezzek a feleségemből. Felszisszent, ahogy tenyerem a mellére tapadt.

- Ott most ne, kérlek. Nagyon fáj. – Megijedtem, mi lehet az oka, de észrevette, és egyből magyarázatot is adott. – Beckynek kinőtt az első foga, és egy kicsit meggyötört.

Lassan gombolni kezdtem a blúz elejét, de lefogta a kezem, és kissé megrázta a fejét.

- Kérlek, Rob ne. Nem túl szép látvány.

- Nekem te nem tudsz olyat mutatni magadon, ami ne tetszene.

- Legalább a villanyt kapcsoljuk le – kérte, de nekem jobb ötletem támadt és a hálószobába vezettem.

Ismét az ajkaira tapadtam, de aztán hirtelen elfogott a bizonytalanság. Úgy éreztem magam, mint egy első randizó. Nem tudtam, vannak-e kialakult szokásaink és Kristen vajon hogy élvezi legjobban a közeledésem.

De amikor kezét a nadrágom elején éreztem, elszálltak a gyötrő gondolatok, és csak ő maradt.

Hagyta, hogy levegyem róla a blúzt, és minden más ruhadarabot. Vigyáztam, hogy ne érjek a melléhez, de amikor körbesimogattam, kéjesen felnyögött.

Aztán kezem lehúztam az oldalán, hogy csípője ívén tovább vezessem a combjaihoz. Vágyakozva tárta szét őket, és egy pillanatra elállt a szívverésem attól, hogy rövidesen egyesülhetek vele. Bár vágyam sietségre ösztökélt, mégsem akartam elkapkodni. Először őt akartam felizgatni a végtelenségig. Lábai közé térdeltem, hogy jobban hozzáférjek, és egyik ujjam belecsúsztattam a forró nedvességbe, miközben hüvelykujjam a csiklóját kezdte kényeztetni. Hallottam, hogy elakad a lélegzete és felém lendült a csípője. További ujjam csatlakozott a már benne lévőhöz, és a hold halvány fényénél megbabonázva néztem vonagló alakját. Keze a lepedőbe markolt, aztán fejét hátraszegve, ívbe feszülő testtel adta át magát az élvezetnek.

Bele sem mertem gondolni, milyen érzés lesz, amikor az ujjaimra feszülő izmokat máshol fogom érezni.

Anélkül, hogy elhagytam volna testét, mellé feküdtem, így elértem ajkait is. Mohón kapott utánam, és a kezét is izgatóan húzta végig mellkasomon.

Belenyögtem a csókba, amikor hozzáért meredező vágyamhoz, és ráfonódott finom keze.

Tudatom minden mást kizárt magából, és csak ő maradt. A nyakához érintettem az orrom, és beszívtam finom illatát. Szinte túlcsordultam, annyi inger ért egyszerre. Keze tovább mozgott rajtam, és hihetetlennek tűnt, hogy képes vagyok ezt elviselni anélkül, hogy azonnal leteperjem.

Erre a gondolatra újabb kép villant belém, de ez nem volt jó. Hibáztam. Bántottam.

- Kristen – szakadt fel belőlem kétségbeesetten, és átfogtam a csuklóját, hogy megállítsam.

Zihálásunk fülsiketítő volt a szoba csendjében.

Nem tudta, mit akarok. Félreértette. A hátamra döntött, és lábait átvetve a csípőmön lassan magába vezetett. Nem tudtam tiltakozni. Már nem akartam. A maradék önfegyelmem semmivé foszlott, ahogy körülölelt a teste. Őrjítő lassú táncba kezdett rajtam, és a combjába markoltam. Azt hittem, érteni fog belőle, hogy gyorsít, különben elégek. De nem tette, így kénytelen voltam megragadni a fenekét, és gyorsabb tempóra ösztökélni, mielőtt belehalok. Egyre hangosabb nyöszörgéséből arra következtettem, hogy neki sincs ellene kifogása. Aztán ahogy megéreztem magamon összehúzódásait, nálam is elszakadt a cérna. A világ lüktetni kezdett körülöttem, hogy aztán eltompuljon minden.

Azt hiszem, mindketten mosolyogtunk, amikor elnyomott az álom. Legalábbis amikor felébredtem, mérhetetlenül boldog voltam, és Kristen is elégedettnek tűnt, mellettem.

Az órára pillantottam, és amikor láttam, hogy még van fél órám, visszafeküdtem, csak hogy elmerengjek a tegnap történteken.

Csodálkozva állapítottam meg, hogy jó pár emlékem visszatért. Nagy részük a szüleimmel és a nővéreimmel voltak kapcsolatban, de ott volt köztük az esküvőnk is.

Újra átéltem azt a határtalan szerelmet és bizakodást, hogy együtt mennyivel szebben és teljesebben fogjuk élni a mindennapjainkat. Aztán jött Becky születése. Épp időben értem a kórházba, mert természetesen akkor is forgattam. Halkan felnevettem, mert magam előtt láttam a döbbent arcokat, ahogy egy korabeli jelmezben végigszáguldok a kórház folyosóján. Újraéltem a bosszankodást, hogy át kellett öltöznöm, ezzel is időt vesztve, mielőtt beengedtek Kristenhez. Akkor kezdődtek a tolófájások. De így is volt rá energiája, hogy egy mosolyt küldjön felém. Aztán már csak a kezem szorította iszonyatos erővel. De nem bántam. Ha tudtam volna, átvállalom a fájdalmát. Megviselt, hogy ennyire szenved, de nem hagyta, hogy erősebb gyógyszert adjanak neki, nehogy baja legyen a gyereknek. A mi gyerekünknek. Aztán egyszer csak vége lett a gyötrődésnek, és felsírt a mi hercegnőnk.

Soha életemben nem éreztem ekkora szeretetet emberi lény iránt, mint amit Becky kiváltott belőlem. Szerelmet igen, de szeretetet nem. Ez egy teljesen újfajta szeretet volt, amilyennel eddig még nem találkoztam. Ez megrendített. És azt hiszem, azóta is a hatása alatt vagyok.

Megszólalt az ébresztőóra. Halkan szitkozódtam, hogy nem állítottam le korábban. Kristen mosolyogva fordult egyet az ágyban, és körém fonódtak karjai.

Vártam, hogy felébredt-e, vagy csak álmában tette, de a megrebbenő szempillája elárulta.

Finom puszit leheltem a szemhéjára.

- Nem versz át, Kstew. Tudom, hogy fent vagy.

Szavaimtól nagyra nyíltak szemei.

- Kstew? Emlékszel, Rob! – sikkantott fel, aztán a szája elé kapta kezét, és füleltünk, nem keltettük-e fel Beckyt. Szerencsénk volt, mert némaságba burkolózott a gyerekszoba.

- Emlékszem – erősítettem meg. – És arra is emlékszem, hogy fene nagy bénaságomban elestünk egy hét újranászúttól.

- Újranászút? – kacagott fel. – Ez tetszik.

- De már csak napok kérdése, és vége a forgatásnak. És ugye Steph kikavarta nekünk azt a két hónapot. Azt hiszem, élvezni fogjuk. Úgy terveztem, hogy…

- Tervezted? – vágott közbe.

- Igen. Mielőtt zizi lettem – tettettem a felháborodást. – Szóval úgy terveztem, hogy egy kicsit visszautazunk a múltba.

- Ezt hogy kell értsem?

- Egy rövid időre minden a régi lesz – simítottam meg az arcát. – Ezt szeretnéd. Tegnap is mondtad, de én már korábban is tudtam, hogy erre vágysz. Szóval gondoltam, elmehetnénk abba a panzióba, ahol nászúton voltunk. És tehetnénk úgy, mintha nászutasok lennénk.

- Egy gyerekkel!

Nem kérdezte, hanem kijelentette, de mindketten felnevettünk a gondolatra.

- Igen. Egy gyerekkel – erősítettem meg. Aztán ismét az órára néztem, és elfintorodtam. – Indulnom kell, ha nem akarom kiakasztani Rodnyt.

Beharapta a száját, de megértően bólintott. Viszont a szemében tükröződő félelem megállított, és arcát a kezem közé fogtam.

- Nem szeretném, ha aggódnál Carol miatt – mormoltam. – Ő csak egy kolléga. Egy nagyon bosszantó kolléga. – Megint bólintott, és reméltem, komolyan vette a szavaimat. – Szeretlek, Kstew – tettem még hozzá, és egy könnyű csókot adtam a szájára.

Aztán elindultam, hogy letudjam a napi robotot. Munka közben párszor átfutott az agyamon, hogy talán le kéne mondani a másnapi MR vizsgálatot, de mivel kétszer is szükség volt a fájdalomcsillapítóra, elvetettem ezt az ötletet. Jobb a békesség.

Szinte meglepett, hogy mennyire zökkenőmentesen telt a nap, és már csak azt vártam, hogy mielőbb otthon lehessek.

Nem felejtettem el felhívni Kristent, de lebeszéltem róla, hogy értem jöjjön, inkább taxiba ültem.

Ahogy beléptem a házba, ínycsiklandozó illatok áradtak felém, és kíváncsian léptem a konyhába.

Kristen a nyakamba ugrott, és egy szédületes csókkal fogadott.

- Kinek van születésnapja? – viccelődtem, mire kissé elpirult.

- Senkinek. Csak a tegnapi elmaradt vacsora miatt… - mutatott körbe, és akkor láttam meg az ízlésesen megterített asztalt.