Married Life 8. fejezet

Sziasztok, megint én vagyok soros :D

Hát… Jenny nem hagyott nekem fincsi zaftos függővéget, ezért abból kellett összegyúrnom a következő fejezetet, ami alapanyagként a „kezemben” volt :) Megpróbáltam… A végeredményt lentebb olvashatjátok :)

Szil

8. fejezet

Meghatódtam a látványtól. Kristen valóban kitett magáért. Legalább háromféle főfogás sorakozott az asztalon, kétféle bor mindehhez, és egy raklapnyi desszert. Szintén minimum ötféle. Egy hadsereg számára is hetekig elegendő lett volna mindez.

- Igazán nem kellett volna – léptem oda hozzá, és magamhoz öleltem.

- De igen! – erősködött. – Ez a minimum, amit megtehetek, ha már úgyis egész nap itthon rostokolok…

- Nem rostokolsz, neveled a lányunkat – vágtam közbe, de folytatta.

- És szeretném, ha örömmel jönnél haza hozzám – mondta bizonytalanul.

Annyira szerettem volna vele megértetni, hogy nem ezen múlik az egész, és mindig örömmel fogok hazajönni hozzá, de fogalmam sem volt, hogy öntsek belé több önbizalmat. Pillanatnyilag csak azzal tudtam kifejezni a hálámat, de főleg a szerelmemet iránta, hogy a terítékkel mit sem törődve felemeltem, az asztal szélére ültettem, és egy csókért hajoltam az ajkaira.

Próbáltam belesűríteni mindent, amit érzek, mégis úgy festett, ő még több szerelemmel viszonozza a mozdulataimat. Újra elérzékenyültem, mert végre kimutatta, hogy szeret. A csókja nemcsak szenvedélyről szólt, hanem sokkal mélyebb, több érzelem sugárzott belőle.

Pedig mostanság valóban elgondolkodtam rajta, szeret-e még engem. Most viszont meggyőzött. De legalábbis jó úton haladt. Nem akartam őt elveszíteni, és azt sem szerettem volna, ha azt hiszi, ő elveszíthet engem. Márpedig nagyon úgy festett sokszor, hogy a fejébe vette, már nem kell nekem.

A testi vágyaimat megpróbáltam pillanatnyilag a háttérbe szorítani, és lefejtettem a nyakamból a karjait. Egy utolsó puszit leheltem a szájára, amely édesebb élvezetet okozott bármilyen kulináris örömnél, amelynek kellékei a háta mögött levő terített asztalon sorakoztak, mégis a kedvére akartam tenni azzal is, hogy másféle éhségemet elnyomva előbb megkóstolom, mivel kedveskedett nekem.

- Mindig örömmel jövök haza hozzátok – feleltem előbbi megjegyzésére, gondolva ezzel Beckyre is.

- Tényleg, hol van az én kis hercegnőm? – néztem körül, de a konyhában hiába is kerestem volna, ide csak ritkán hoztuk magunkkal.

- Alszik – felelte Kristen.

Megláttam a babajelzőt is a konyhapulton, így nem rohantam megnézni, hogy tényleg jól van-e, bár az iménti csókunk közben valószínűleg egy atombomba is ránk zuhanhatott volna, azt sem veszem észre.

Nagy nehezen elengedtem kedvesemet, aki az asztal túlsó felére ült, véleményem szerint túl messze tőlem. Mégsem mentem utána, hanem helyet foglaltam magam is. És már az első falatnál meglepődtem. Kíváncsian néztem Kristen felé, de nem mertem megkérdezni, ezt tényleg ő csinálta-e, nem akartam a lelkébe gázolni, amiért nem veszem nyilvánvalónak, hogy igen.

Megelőzött, mintha kitalálta volna a gondolataimat.

- Bevallom, Claire segített – mondta elpirulva.

Mosolyogva nyugtáztam a vallomását, és megdicsértem. Csak őt, anyámat nem. Ahogy ugyanis őt ismertem, feltételeztem, hogy csak jó tanácsokkal látta el Kristent, és valójában igazán ő készített mindent, egyedül.

Vacsora után rám tört az álmosság, de még voltak terveim az éjszakára vonatkozólag. Míg lezuhanyoztam, Kristen Beckyhez ment, de mielőtt a fürdőbe léptem volna, láttam, hogy nem nyúl hozzá, nehogy felébressze.

Hosszan folyattam magamra a hűs vizet, remélve, hogy ettől felébredek annyira, hogy véghezvigyem, amit kigondoltam. Lehunyt szemmel dőltem a zuhanyfülke falának, így észre sem vettem, amikor Kristen belépet mellém. Csak a keze puha érintése riasztott ki a gondolataimból, mellyel célirányosan közelített a mellkasom felől az ágyékom irányába.

Az iménti gondolataim, meg a mostani érintése hatására másodpercek alatt felélénkültem, és az álmosságomat mintha elfújták volna.

- Becky? – suttogtam elakadó lélegzettel, bár nem menekvés szempontjából említettem meg a lányunkat.

- Alszik – suttogta vissza Kristen.

Ekkor mertem csak érte nyúlni. És én sem haboztam a kezem egyből a lábai közé csúsztatni, miközben a tarkójánál fogva magamhoz húztam. Készségesen adott utat a nyelvemnek, mely máris az övét kutatta. Fulladva a vágyakozástól hallgattam az ujjaim által benne keltett örömök hangjait, és adtam át magam az ő keze nyomán bennem gyülekező érzéseknek.

Egy idő után már nem bírtam tovább, ezért elzártam a csapot, majd felkapva szerelmem nedves testét, a hálóba vittem. Szüntelen csókok közepette tettem az ágyra, és a fél kézzel útközben magammal hozott törölközővel szárazra törölgettem a testét. A magaméval nem vesződtem. Egyből a lábai közé helyezkedtem, hogy végre bensőjének selyme fogja körbe fájón lüktető férfiasságomat, amelyet Kristen mostanra már a végletekig izgatott, de ekkor megmerevedett.

Zihálva hagytam fel a pillanatnyi terveimmel, és néztem a szemébe. Az utolsó pillanatban történt mindez, remegni kezdtem a visszafojtottságtól.

- Mi az? – nyögtem. Féltem attól is, hogy fájdalmat okoztam neki.

De egészen más történt.

- Becky sír… - lihegte riadtan, de eltartott egy ideig, mire én is meghallottam a pityergést.

Kristen addigra már rég eltolt magától, és anyaszült meztelenül rohant a gyerekszobába. Mire odaértem, valahogy magára varázsolt egy köntöst, és a kicsit magához ölelve ringatóztak a hintaszékben.

Visszamentem a zuhany alá. Mikor már vacogtam és lilultam a hideg víztől, ezúttal megtörölközve mentem vissza a hálóba, és az ágyba feküdtem. A fáradtság újra erőt kezdett venni rajtam. Kristen is utánam jött pár másodperc múlva.

- Elaludt, csak most jönnek a fogai, többször lesz ilyen – készített fel a valóságra, majd a köntöse suhogását hallottam, és az ágy besüppedését éreztem magam mellett.

Nem reagáltam, félig aludtam már. A lányunk fogzása örömmel töltött el, a kielégületlenségem pillanatnyilag viszont kissé csalódottá tett. Mégis magamhoz húztam Kristent, és úgy döntöttem, nem fogok problémázni emiatt. Aludni akartam már csak, semmi mást.

Ő viszont másként döntött. Félálomban érzékeltem, hogy az egyik keze kalandozni kezd a testemen, majd a derekamig testemet fedő takaró lekerül rólam, és a szájával kezd újra életet verni belém.

Nem tartott neki sok időbe, hogy visszatérjen gerjedelmem, és minden alvás felé irányuló tervem megszűnjön. Légzési nehézségekkel küszködve hagytam, hogy újra felizgasson, de mielőtt túl jól érezhettem volna magam, érte nyúltam, a testét az ágyra szorítottam, és pillanatnyi késlekedés nélkül hatoltam belé.

Kristen felsikoltott, de egy újabb csókkal hallgattattam el, mert most biztosan belehaltam volna, ha újra Beckyhez szalad, mert esetleg felébredt a kislányunk is.

Az órák óta tartó vágyakozásom nem tette túl finommá a mozdulataimat, mégis igyekeztem a lehetőségekhez mérten gyengéd lenni vele, és az agyamat borító ködön át például meglátni a sebeket szerelmem mellbimbóin – melyek arra figyelmeztettek, jobb, ha oda most nem nyúlok.

Heves mozgással száguldottunk a gyönyör felé, Kristen körmei nyoma bizonyította, hogy nem zavarja a sietségem, ő is élvezi amit, és ahogy csinálok. Ismertem már, hogy tudjam, újabb csókra lesz szükség ahhoz, hogy csendben maradjon, amint a csúcsra érünk, és igazam lett. A számba nyögdécselve üdvözölte a szikrázó lángokat körülöttünk, én csak simán visszafojtottam a lélegzetem.

- Ne haragudj Becky miatt – kérte aztán, amint kissé kifújtuk magunkat.

Nem haragudtam. Megértettem, bár nem esett jól, hogy a lányunk foglalja el az első helyet a „ranglistán”.

Álomba ringattam szerelmemet, és végre én is átadtam magam a pihenésnek.

Másnap reggel az ébresztőóra kellemetlen csörgése ébresztett. Kristen nem volt mellettem, de halk dúdolgatást hallottam a gyerekszoba felől. Magamra kaptam a ruháimat, és beléptem hozzájuk.

Megbabonázva hallgattam Kristen éneklését, mellyel Beckyt próbálta nyugtatgatni.

A DAL

Lányunk vett észre engem előbb, bár azt olvastam valahol, hogy ilyen korban még nem ismernek fel arcokat. Most mégis rám mosolygott. Az anyukája térdremegtető mosolyát fedeztem fel a vonásaiban.

- Jajj, máris ébren vagy? – ugrott fel Kristen, amint ő is felém fordult, de meglátta, hogy már indulásra készen vagyok.

Odaléptem hozzájuk, megsimogattam Becky puha hajacskáját, szerelmemet pedig egy csókkal köszöntöttem.

- Alhattál volna még, ma a kórházban kezdünk – mondta.

El is felejtettem, hogy ma kell mennünk az MR-re. És ezt az órával nem közölte senki, így tényleg korábban keltem, hisz még jó másfél óránk volt, hogy elinduljunk a kórházba. Mégsem bántam, hisz így egy picivel több időm maradt, amit a családommal tölthetek.

Együtt reggeliztünk, és Kristen kifaggatott róla, mit is beszéltünk meg pontosan Stephanie-val a múltkor.

- Pár nap, és amint véget ér a forgatás, két teljes hónapig csak a tietek leszek - foglaltam össze a lényeget.

Kristen nem tudta eltitkolni, mennyire örül ennek. Kicsit meg is rémültem, amikor kicsordult egy könnycsepp a szeme sarkán, és végigszánkázott a bőrén. Odaléptem hozzá, felhúztam a székből, és magamhoz öleltem.

- Azért reméltem, hogy ez ennyire nem rossz hír… - vicceltem vele, hogy kicsit felvidítsam.

És persze tényleg szerettem volna, ha igazán, őszintén örül ennek. Mivel már tökéletesen emlékeztem mindenre, az is eszembe jutott, mennyi gondunk volt egymással az utóbbi időben. Jogosan érezhette elhanyagoltnak magát, bár én is szenvedtem, amikor a lányunk több figyelmet kapott nálam.

Azt sem tudtam végérvényesen elfelejteni, hogy a legutóbbi szállodai kalandunk mennyire nem jól sikerült. Vagyis… Most is belesajdult a szívem Kristen akkori szavaiba, miszerint jobbnak látná, ha külön költöznénk egy időre. És az sem tett jót az önbecsülésemnek, amikor azt mondta, a szex jó volt, de ez nem változtat semmin.

Igaza volt. Nekem kellett változtatnom. És ezen igyekeztem minden pillanatban azóta a fájdalmas beszélgetés óta. Elhatároztam, hogy az előttünk álló két hónapot annyira kihasználom majd, amennyire csak lehet. Olyanok leszünk, mint egy igazi család. Mi ketten pedig, mint egy igazi házaspár. Egy szerelmes házaspár.

Mert bár sokszor hangoztatta, hogy szeret, újra el akartan nyerni a szívét, amely a hétköznapok során lassan átváltozott benne valami mássá. Legalábbis én úgy éreztem. Hiába volt „jó a szex”…

- Jó hír… - felelte most halkan, kizökkentve engem az agyamon átsuhanó gondolatok fogságából.

A mosoly, amivel a szavai mellé megajándékozott, feledtette a kétségeimet. De csak átmenetileg.

Anyám befutott, hogy vigyázzon Beckyre, amíg Kristen vissza nem ér, mi pedig elindultunk a kórházba. Ahol összefutottunk Mike-kal. Én észre sem vettem először, Kristen viszont egyszer csak megtorpant.

- Mike? – kérdezte egy nekünk háttal álló alak felé pillantva.

Igen, ő volt. Féltékenységem legalapvetőbb táplálója. Megszorítottam Kristen kezét, mire tovább lépdelt velem a folyosón, közben viszont két félmondatban megbeszélték, hogy amíg engem vizsgálgatnak, Kristen visszajön hozzá kifaggatni, mit keres itt.

Cseppet sem segített ezzel az amúgy is létező félelmeim csillapításában, hiszen amiatt is aggódtam, hogy ha csak részlegesen és átmenetileg is, de elvesztettem a minap az emlékezetemet. Szerettem volna, ha velem marad, de a húsz perces vizsgálat idejére nem jöhetett be velem a vizsgálóba.

A gép ütemesen csattogó hangja sem tudta kiűzni a gondolatot a fejemből, hogy most éppen miről fecserészhetnek régi barátjával.

Csigalassan teltek a percek. Utána villámsebesen kaptam magamra a ruháimat, hogy megkeressem Kristent, és VELEM legyen, amíg a leletekre várunk. A kórház recepcióján találtam, éppen Mike-kal ölelkeztek.

Elborította az agyamat a féltékenység, szétrobbanni készültek pattanásig feszült idegeim. Kristen, hiába szült már egy csodálatos kislányt nekem, még mindig ugyanolyan vonzó nő volt, mint azelőtt. Ha nem jobban… És zavart a tudat, hogy ezt mások is észreveszik, még ha olyan semmilyen ruhát is húz magára, amiben most is volt. Egy egyszerű farmer is vérlázítóan ki tudja emelni a feneke és a lábai formáját.

Mire odaértem hozzájuk, már éppen puszit nyomtak egymás arcára. Mike odabiccentett felém, majd elhagyta a kórházat.

- Mi volt ez? – sziszegtem Kristen felé.

- Mi? Mike? Ja, csak az anyját jött meglátogatni, szegényt megműtötték – mondta elgondolkodva valamin.

Tudtam jól, hogy Mike pár éve ideköltözött a családjával együtt, mert az anyja tüdőbetegsége miatt tisztább légkörre volt szükség, és ehhez éppen Londont választották megfelelő klíma gyanánt, de ez egyáltalán nem tett jót abból a szempontból, hogy eleinte rendszeresen Kristen agyára mentem a féltékenységemmel. Mivel azonban semmi látszatja nem volt, hogy akár csak találkoznának is, idővel belenyugodtam a helyzetbe. Most viszont újból feléledtek elfeledett, cseppet sem kellemes érzéseim.

Kristen pillanatnyilag észre sem vette a dühömet. Nyilvánvalóan máson járt az esze, de aztán rám nézett, és végre a magaménak tudhattam a figyelmét.

- Mit mondtak? – kérdezte.

- Biztos, hogy érdekel?! – Tudtam, hogy érdekli, mégsem tudtam visszafogni magam, hogy ne szemétkedjek vele. Pedig azt is tudtam, hogy igazságtalanul teszem.

- Rob – mért végig döbbenten. – Persze, hogy érdekel.

Közelebb lépett hozzám, és a mellkasomra simította a tenyerét. Aztán az arcomat maga felé fordította, és meg akart csókolni. Elhúzódtam, és önkéntelenül jöttek a számra a szavak:

- Majd ha kimostad Mike-ot a szádból, lehet szó pusziról – ismételten pár nappal ezelőtti mondatát, szinte szó szerint. De késő volt visszaszívni. És a pofont is megérdemeltem.

- Ne haragudj – kértem, és gyűlöltem magam, amiért szándékosan bántottam meg ismét.

Ekkor a nevemet mondta valaki. Az orvosom volt. Egy külön helyiségbe kísért minket. Kristen félretette az iménti vitánkat, és őszintén aggódva faggatta a dokit. Aki elmondta, hogy a röntgen egy apróbb sötét foltot mutat, ami valószínűleg a múltkori autóbalesetem maradványa, de mivel ez a múltkor még sokkal kisebb volt, nem tulajdonítottak neki jelentőséget.

- És ettől vesztettem el az emlékezetemet? – kérdeztem.

Nem értettem ugyan az orvosi szaknyelvet, mégsem hittem, hogy tényleg ez lehet az oka. Az orvos viszont meggyőzött, hogy több figyelmet kéne fordítanom magamra, és a pihenésre elsősorban. Nem tesz jót a túlhajszolt élet. Megnyugtattam, hogy pár napon belül szabadságra megyek, de visszarendelt egy kontrollra egy hónap múlva. Megígértem mindent, csak hadd szabadulhassunk innen végre.

Kristen csendben lépdelt mellettem, míg az autóig bicegtünk. Nemcsak a doki szavai okoztak jelenleg fejfájást, hanem az is, ami előtte történt. A sors iróniája, hogy épp itt futottunk össze vele, és éppen most, amikor a házasságunk amúgy is elég ingatag lábon áll.

Az autóban ülve nem bírtam tovább elviselni a csendet.

- Bocsáss meg – kértem halkan Kristen felé fordulva. – Nem úgy gondoltam. Tudom, hogy nem történt semmi.

Nem válaszolt. Rám sem nézett. A combjára simítottam a kezem, hogy valami apró reakciót mégis kiváltsak belőle. Sikerült. Izmai megfeszültek a tenyerem alatt, megfogta a kezem, és visszahelyezte a saját ölembe.

Tudtam, hogy ezt most megint jól elszúrtam. Nem elég, hogy kedvesem kimerült, egyértelműen aggódik miattam, valószínűleg depressziós, és még a hülyeségeimmel is traktálom. Az viszont tényleg rosszul esett, amit az arcán láttam, míg Mike társaságában volt.

Rám is sokszor mosolygott szerelmesen, de vele kifejezetten vidámnak tűnt. Fájt látnom az arcán azt a fajta örömöt, amit ezúttal nem én váltottam ki belőle. De lenyeltem a haragomat. Egy cél lebegett csak a szemem előtt. Még pár nap, és vége a cirkusznak, ami az életemet képezi, elmegyünk valahova hármasban, el messze a világ szeme elől, és mindent megoldunk. Együtt.

Ez egészen addig tartotta bennem a lelket, amíg meg nem érkeztünk a stúdióba. Kiszálltam az autóból, remélve, hogy Kristen legalább az ajtóig kísér, de ő meg sem moccant.

- Este jövök érted – vetette oda, rám se nézve. – Majd hívj fel.

Ezután elviharzott. Kezdtem összeesni, legalábbis mentálisa. Az előttem álló órák sem segítettek rajtam, hogy talán el tudom terelni a figyelmemet. Nem sikerült. Sandra a szokottnál többször ugrált felém a sminkkészlettel, mert mindig elpancsoltam azt magamon, a szövegem megtanulására se szakítottam kellő figyelmet előző este, és Carol is lépten nyomon a célozgatásaival jött, hogy mi lenne, ha összejönnénk egy menetre.

Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy megpofozom, hátha attól észhez tér, de mivel még életemben nem ütöttem meg nőt, visszafogtam magam. Annyit nem ért az egész.

Este hívtam Kristent. A háttérben Becky sírását hallottam.

- Egy pillanat, kincsem – szólt neki Kristen kedvesen.

Szerettem volna, ha velem is ilyen hangon beszél, de jegesen csak belenyögte a telefonba, hogy fél óra múlva itt lesz, majd letette, mielőtt mondhattam volna neki, maradjon csak Beckyvel, majd hazamegyek taxival. Így vártam.

- Minden rendben van, Rob? – lépett mellém Sandra a parkolóba érve.

Ő nem volt olyan felszínes, mint a stáb összes többi tagja, neki szívesen elmeséltem volna, mi nyomja a szívemet, mégsem tettem.

- Persze, kösz.

- Hazavigyelek? – ajánlotta, de tanulva a múltkori esetből, lehetőség szerint inkább kerültem volna minden félreértést.

- Kris mindjárt itt lesz értem – hárítottam.

Elbúcsúztunk, majd rágyújtottam. Carol is megjelent, de mivel a köszönésére sem reagáltam, csalódottan beült a kocsijába, és elhajtott.

Megcsörrent a telefonom. Rodny volt az, aki megörült annak, hogy még itt vagyok, és visszahívott a stúdióba, hogy megnézessen velem egy jelenetet, amit majd újra kell venni. Mivel még jó bő negyedórám volt nejem érkezéséig, rábólintottam.

Nem tudtam, melyik jelenetre gondolhat, amíg meg nem mutatta egy hatalmas kivetítőn. Épp az egyik szexjelenet. Felnyögtem kínomban. Reméltem, hogy azokat már mind letudtuk, de volt ahol kilátszott a gipszem a takaró alól. Hiába erősködtem, hogy vágják le a kép felét, intézzék el photoshoppal, vagy ahogy akarják, én még egyszer nem bújok ágyba azzal a nővel, de Rodny közölte, hogy egyelőre ő a főnök, legyek szíves ennek megfelelően viselkedni.

Aztán magamra hagyott.

Leültem, és a tenyerembe temettem az arcom. Mi jöhet ma még?!

Kristen jött. Benyitott a terembe, és elhűlten bámulta a képernyőn zajló jelenetet. A hangok se hiányozhattak, bárkinek úgy tűnt volna, a valóság forog a szemei előtt.

- Kri… - kezdtem, de szerelmem sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót. Utána bicegtem, mert a lábam egyre nehezebben viselte el a gipszet. Nem örültem, hogy csak pár hét múlva szabadulhatok meg ettől, mert épp elég gondom volt enélkül is.

Jelen pillanatban a fagyos hangulat, amely várt rám a kocsiban. Becky a gyerekülésben gügyögött édesen, Kristen viszont az útra szegezte a tekintetét. Tapintani lehetett a feszültséget. Otthon némán tette le elém a vacsorát, majd a gyerekszobába vonult. Semmi étvágyam nem volt, mégis magamba erőltettem pár falatot, és egy fájdalomcsillapítót is lenyeltem fejem sajgásának enyhítése végett.

Lezuhanyoztam, közben elhatároztam, hogy beszélek vele. Talán lesz egy nyugodt percünk tisztázni a problémákat. De mire végeztem, Kristen már lefeküdt. Bementem Beckyhez, aki szintén édesen szuszogott a kiságyában. Megcirógattam az arcocskáját, majd a hálóba indultam. Kristen a saját térfelén feküdt, oldalt, nekem háttal.

Először meg sem kíséreltem hozzáérni, de nem jött álom a szememre. Tudtam, hogy ez így tényleg nem mehet tovább. Mintha visszatért volna az az ellenségeskedés közénk, ami az utóbbi heteinket jellemezte. Féltem, hogy elveszítem őt. Őket… Ez a gondolat még jobban fájt.

Óvatosan megérintettem a vállát. Nem moccant. Arra gondoltam, elaludt. Szerettem volna érezni a közelségét, ezért lassan hozzásimultam hátulról, és átöleltem. A lábam fájt ebben a pozícióban, de nem érdekelt. Az volt a fontos, hogy a karjaimban tarthatom életem értelmét.

Másnap megint egyedül ébredtem. És feleségem fagyos hangulata sem olvadt fel egy cseppet sem. Elvitt munkába, majd épp úgy, mint előző nap, csók, szia nélkül hajtott tova.

Rodnyval felvettük a javítani kívánt jeleneteket, és még a mára előirányzottakat is. Nagyon jól haladtunk, mindenkiben benne volt egy „nemsokára vége, húzzunk bele” lendület, és ez erőt adott hozzá, hogy gyorsabban végezzünk.

Mivel jó egy órát nyertem azzal, hogy a rendező eddig nem tapasztalt jóindulatának hála előbb elmehettünk, úgy gondoltam, megkísérlek valamit, amivel talán megenyhíthetem Kristen jégpáncélját, amit maga köré vont.

Hívtam egy taxit, és egy ékszerészhez vitettem magam. Nagyon rég volt már, hogy csakúgyból ajándékkal kedveskedtem neki. El is szégyelltem magam emiatt. Vettem neki egy arany karkötőt, és hozzáillő fülbevalókat, szépen becsomagoltattam, majd egy virágárushoz vitettem magam. Hatalmas csokrot állíttattam össze neki, csakis a kedvenc virágaiból.

Ezután hazavitettem magam, bár meglepve láttam egy idegen autót a házunk előtt. Ez nem anyám kocsija volt, nem is a nővéreimé, azokat felismertem volna. És arról is lenne tudomásom, ha lecserélték volna azt, amijük volt.

Egy nagyon szívbemarkoló gondolat suhant át az agyamon. És ahogy közeledtem az ajtóhoz, egyre jobban elhatalmasodott rajtam nemcsak a félelem, hanem a düh is. A virágokat letettem az ajtó elé, az ékszer a zsebemben volt. Halkan beléptem a házba.

Vidám nevetgélést hallottam a hátsó veranda irányából. És nemcsak Kristen meg Becky hangjára lettem figyelmes, hanem egy férfi tenorja is megütötte a fülem. Egyből felismertem. Habozás nélkül léptem ki a tolóajtón. Mindhárman felém fordultak a zajra.

- Hordd el magad a házamból – mondtam halkan, de elég fenyegetően ahhoz, hogy Mike komolyan vegye.

Viszketett a tenyerem elkapni és alaposan helyben hagyni, amikor Kristenhez hajolt búcsúzóul, arcon csókolta, és még a lányunk fejét is megsimogatta.

Mégis türtőztettem magam, és nem nyúltam érte, ahogy bement mellettem a házba. Megvártam, míg csapódik utána a bejárati ajtó. Nem vettem le a szememet Kristenről.

- Te hogyhogy ilyenkor itthon vagy? – kérdezte, de már nem jegesen. Nem is szemrehányóan. Hanem bűntudat vibrált a hangjában. Magához szorította Beckyt, és zavartan pillantott rám.

Éreztem, hogy kezdek kiborulni, de egyelőre csillapítani próbáltam a haragomat. A szavaim viszont meggondolatlanul törten fel belőlem.

- Ó, igazán sajnálom, hogy megzavartalak benneteket. Legközelebb időpontot kérek, ha meg akarlak lepni valamivel – dobtam a lábai elé az ékszeres dobozt. – Nehogy az ágyban kapjalak rajta titeket.