Married Life - 5. fejezet

Sziasztok :D

Bár Szilt nehéz felülmúlni, és nem is akarom, remélem, azért ez a fejezet sem okoz csalódást nektek J

Jenny

5. fejezet

Másnap vissza kellett menni a kórházba, hogy lecseréljék a gipszemet. Beckyre addig anya vigyázott, és titkon örültem neki, hogy már nem probléma egy kis időre elmenni a lányunk nélkül. Nem mintha útban lett volna, csak az utóbbi időben kezdtem úgy érezni, Kristen túlzásba viszi az aggódást, és ragaszkodást. Leszámítva azt a pár napot, amit kórházban töltöttem – mert akkor valamilyen csoda folytán velem többet foglalkozott –, újra ő volt minden pillanatának a középpontja. Kezdtem kissé féltékeny lenni a saját lányomra.

Egy egész könnyű műanyag járógipszet kaptam, hogy minél kevésbé akadályozzon a munkában. A pasas, aki rám rakta, viccesen megjegyezte, hogy ezzel akár vezethetek is, de Kristen gyilkos pillantásától lelohadt a jókedve. És az enyém is.

- Meg ne próbáld – szűrte a fogai közt, ahogy elhagytuk a kórházat. – Majd mi furikázunk téged.

- Mármint Te, meg Becky? – vontam fel a szemöldököm.

- Miért ne – vonta meg a vállát. – Legalább annyival több ideig vagyunk együtt. Különben sem árt, ha kicsit többször kimozdulunk otthonról. Beckynek is lesz egy kis változatossága. Te meg el leszel kényeztetve – bokszolt belém játékosan.

- Oké – karoltam át a vállát, és kissé ránehezedtem. – Támogass.

Próbált megrovóan nézni, de szája sarkában ott bujkált a mosoly. Rávigyorogtam, mire megcsóválta a fejét. Aztán hirtelen ráncba szaladt a homloka. Azt hittem, valamiért fejmosást kapok, de teljesen máson járt az agya.

- Tudod Rob, ez már nagyon hiányzott. Nem is emlékszem rá, mikor viccelődtünk egymással utoljára.

- Szeretlek – hajoltam hozzá közelebb, és adtam a homlokára egy puszit.

- Csak ennyi? – húzta fel az orrát. – Egy homlok puszi?

- Otthonra tartogatom a többit.

- Oké, ezzel kiegyezek.

Besegített az autóba, és ettől irtó hülyén éreztem magam. Gyorsan körbenéztem, hányan látták ezt, de csodák csodájára senki nem foglalkozott velünk. Most meg ennek örültem. Rég mozdultam ki otthonról, mint civil, és féltem egy kicsit az emberek reakciójától és a paparazziktól.

Most, hogy utasként volt időm nézelődni, megdöbbenve láttam, mennyi minden változott a városban. Sok volt az új épület, és jó pár helyen most is folyt az építkezés. Rengeteg volt a toronydaru.

Aztán amikor meguntam a nézelődést, Kristen felé fordultam, és megállapítottam, hogy sokkal jobban tetszik az ő látványa, mint a városé. Kezem a combjára siklott, amit egy mosollyal jutalmazott. Olyan békés volt most minden, hogy szerettem volna megállítani az időt.

Még akkor is őt bámultam, amikor a ház elé értünk, csak az elkerekedő tekintete bírt rá, hogy oda pillantsak, amerre ő néz. A bejárati ajtó felé.

Anyósom integetett felénk egy kézzel, másikkal pedig Beckyt tartotta. Azt hittem, Kristen ki fog akadni a váratlan látogatástól, de meglepetésemre örömmel szaladt Jules-hoz. Még arról is megfeledkezett, hogy segítsen a kiszállásban. Nem mintha igényeltem volna, csak még elég ügyetlenül mozogtam. Mire kikászálódtam, anya már előttem állt. Megigazgatta a hajam mielőtt megszólalt.

- Akkor én megyek is. Itt a váltás. Azért ha valami kell, szóljatok.

- Oké, Anya. És kösz – nyomtam az arcára egy puszit. – Apát is puszilom – kiáltottam utána, mielőtt végleg eltűnt az autójában.

- Szia, drágám – köszöntött Jules, ahogy hozzá léptem.

- Szia. Rég láttunk – pusziltam meg őt is és Beckyt is.

Gyanúsan méregetett.

- Mondd, ti be vagytok lőve?

- Mi van? – ráncoltam össze értetlenül a szemöldököm.

- Olyan kedvesek vagytok – mondta szinte sértődötten, és belépett az ajtón.

Kristennel összenéztünk, és végül vállat vonva utána akart lépni, de megállítottam a könyökénél fogva.

- Meddig marad? – kérdeztem súgva.

- Azt mondta, csak két napig.

- Oké, annyit kibírunk.

- Beszélj a magad nevében – forgatta a szemeit.

- Akkor mi volt ez a nagy örömködés?

- Azért már hiányzott. Mégiscsak az anyám. Csak a hosszú távú együttléttel vannak gondjaink.

- Bejöttök végre?! – kiabált ki Jules. – Sütöttünk nektek palacsintát Clair-el. Nagyon soványak vagytok – nézett végig rajtunk, amikor már a konyhában álltunk.

- Én speciel fogyózok – mondta Kristen.

- Fogyózol? – képedtünk el egyszerre Jules-al.

- Miért fogyózol? És mióta? – kérdeztem kissé élesebb hangon, mint kellett volna.

- Én… nem igazi fogyókúra, csak odafigyelek.

- Kristen James Stewart! Azt akarod, hogy elapadjon a tejed? – pörölt vele Jules. – Egyáltalán, eszik rendesen a pici? Lehet, hogy ettől volt az a múltkori eset.

- Nem ettől volt, Anya! Azt a… a… - kétségbeesetten nézett rám, és egyből magamhoz vettem a szót.

- Nem tudják biztosan, mi okozza ezeket az eseteket – vettem védelmembe Kristent, némi füllentés árán. Ismertem már Jules hirtelenségét, és nem akartam hogy most összevesszenek. Úgyis az lesz a vége, de minél később következik be, annál jobb.

- Igen, Anya. Inkább mesélj, hogy vannak apáék? – terelte a szót Kristen.

Jules szóáradatba kezdett, én pedig csendesen leléptem, Beckyvel a karomban. Már álmosan pislogott, de még nem tettem be a kiságyba. Az alatt az egy hét alatt, aminek a nagy részét egy ágyban töltöttük, nagyon összeszoktunk. Sokat dúdoltam neki, hogy szebb álma legyen, és ezt most sem akartam elmulasztani. Holnaptól úgyis minden visszaáll a régibe, mert vissza kell mennem forgatni, és ígéretemhez híven be kell hozni az egy hét elmaradást. Azt ugyan nem tudtam, hogy tervezi Rodny megoldani a gipszkérdést, de mikor reggel beszéltem vele, azt mondta, e-mailben átküldi, milyen jelenetekre készüljek fel.

Amikor Becky már mélyen aludt, letettem a kiságyba, és a babajelzőt magamhoz véve mentem a szobámba. Anno dolgozószobának terveztünk, csak azt nem gondoltuk, hogy ennyire nem fogom kihasználni.

Leültem a számítógép elé, és átfutottam Rodny instrukcióit. Elsősorban a szexjelenetek felvételét tervezte, mondván, abban elfedi a takaró az alsó felem. Csak egészen kis mennyiségű szöveget kellett bemagolnom, és teljesen belemerültem a gondolataimba, amikor Kristen keze a tarkómra siklott. Egy határozott mozdulattal az ölembe ült, és mohón vette birtokba a számat. Addig fészkelődött, míg egymással szembe nem kerültünk, és csípőjét ingerlőn dörzsölte az enyémhez.

- Kristen – nyögtem fel, és lefogtam a derekát. – Meghallhat minket Jules.

- Akkor majd csendesek leszünk.

- Te nem tudsz csendes lenni, édesem – pusziltam végig a nyakát, és halk sóhaj szakadt fel belőle, amikor kezem izgatni kezdte a mellbimbóját.

- Bagoly mondja verébnek…

Ujjai a pólóm alá csúsztak, és összezárt ajkakkal tűrtem a kényeztetését, csak hogy bizonyítsam, nincs igaza.

De amikor hátrébb húzódott, és keze a farmerem elejére siklott, nem bírtam tovább, felhördültem.

- Na mit mondtam? – mosolygott rám diadalmasan, és felállt. Azt hittem, itt akar hagyni, és már kaptam volna utána, de csak a ruháit dobálta le magáról.

- Bezártad az ajtót? – kérdeztem rekedten.

- Nem. Úgy sokkal izgibb, ha bármikor ránk nyithatnak.

- A fenébe, Kris – álltam fel, és két lépéssel az ajtónál termettem. Még a gipsz sem zavart. Zárva volt! – Szóval izgalomra vágysz? – léptem felé baljóslatúan. – Talán nem tudlak eléggé felizgatni?

Ijedten hátrált, de a szemei vidáman csillogtak. Amikor elérte az íróasztal szélét, kissé hátrahajtotta a derekát, és ettől izgatóan meredtek felém mellei. Lecsaptam rájuk, de aztán eszembe jutott, hogy még érzékenyek a szoptatástól, és kissé visszább fogtam magam.

- Nem kéne diétáznod – mormoltam mellei közé az agyamon átsuhanó gondolatot.

- Ha nem tenném, már gurulnék.

Felkaptam a fejem, és a szemébe néztem.

- Én akkor is szeretnélek.

- Persze. Ezt mondod most, hogy nem kell szembesülnöd vele.

- Szamárságokat beszélsz – hajoltam vissza a nyakára. – Én úgy szeretlek, ahogy vagy.

Kissé meglendítette magát, és felült az asztalra. Lábai egyből körbefogták a csípőm.

- Kissé túlöltözött vagy, szerelmem – súgta a fülembe, és lágyan bele harapott.

Segítettem a problémáján, bár csak részlegesen, mert a gipsz miatt csak félig bújtam ki a nadrágból.

Egyből beléhatoltam, és számmal fojtottam el a nyögésünket. Tudtam, hogy az ő mozgása korlátozott az asztalon ülve, és valamilyen mazochista oknál fogva nem mozdultam, csak mélyen tartottam magam benne. Zihálása egyre erősebb lett, miközben ajkunk falta egymást. Aztán én sem bírtam tovább, és lassan megmozdultam. Kínokat éltem át ettől a visszafogott mozgástól, de láttam rajta, hogy a végtelenségig felizgatja.

- Nem bírom tovább, Rob – mondta elfúló hangon.

Már az én testem is tiltakozott, és csípőm gyorsabb ritmusra váltott. Alig pár lökés után Kristen háta ívbe feszült, és ahogy még jobban fokoztam a tempót, éreztem, hogy egész teste megremeg, de feltörni készülő kiáltását elzártam ajkaimmal. Aztán ő zárta le az enyémet, és nem győztünk levegő után kapkodni.

- Kristen, nem találok pelenkát! – kiabálta Jules valahonnan a házból.

- Ezt nem hiszem el – mormolta szerelmem. - Máris megyek, Anya! – kiáltott vissza, majd fintorogva öltözködni kezdett. – Ha előbb jött volna ezzel, hazaküldöm. Tudja, hogy ott van a gyerekszoba polcán.

- Nyugi, szívem – paskoltam meg a fenekét. – Azt hittem, hogy a szex feszültségoldó.

- Ha, ha.

Felkapta a babajelzőt, kiviharzott a szobából, és kis idő múlva én is követtem. Miután enyhítettem az éhségemet, felhívtam az ügynökömet, hogy nézze át a szerződéseimet, mik a lehetőségek. Ha nem is az összes filmet, legalább egy-kettőt tényleg szerettem volna lemondani.

Az esti fürdetést viszont nem voltam hajlandó kihagyni. Igen ritkán tudtam ebben közreműködni. Jules kissé sértődötten vette tudomásul, hogy nem fér tőlünk Beckyhez –, de megnyugtattam, hogy a holnap este az övé, mert biztos, hogy elhúzódik a forgatás. Erre felháborodott, hogy már megint magára akarom hagyni a családom.

- Jules, azon vagyok, hogy ez megváltozzon – mondtam neki nyugodt hangon.

Kissé kételkedve viszonozta a pillantásom, de nem foglalkoztam vele, majd meglátja.

Mielőtt aludni mentünk, be kellett vegyek egy fájdalomcsillapítót, mert iszonyúan lüktetett a fejem, és jó ideig nem is tudtam elaludni tőle.

Reggel Kristen ígéretéhez híven elfurikázott a stúdióba. Beckyt most nem hozta magával, az anyjára hagyta. Bejött velem, hogy lássa, Rodny mekkora patáliát csap, de talán pont a jelenléte miatt, nagyon visszafogta magát.

Egy gyors búcsúcsók után elindult hazafelé. Abban maradtunk, hogy majd telefonálok, ha végeztem. Győzködtem ugyan, hogy hazamegyek taxival, de hajthatatlan volt.

Tényleg egész nap szexjeleneteket vettünk, és bár főszereplő volt az ágy, mire szürkülni kezdett, már nagyon fájt a fejem és a lábam is. Az egyik szünetben felhívtam Kristent, hogy lassan induljon el, reméltem, hogy mire végzek, ideér. Minden vágyam egy fájdalomcsillapító és a kényelmes ágyunk volt.

Előbb megérkezett, mint gondoltam. Az utolsó mára tervezett jelenetet még egyszer fel akarta venni Rodny, és az ágy szélén ülve vártam, hogy némileg rendbe szedjék a hajam, amikor Kristen megjelent az ajtóban. Szemem sarkából láttam, hogy még Carolon, a filmbeli partneremen is dolgoznak, ezért mikor velem végeztek, Kristenhez sántikáltam. Közelebb hajoltam hozzá, hogy egy könnyű csókot lopjak, de elfordította a fejét.

- Bocs, Rob – kezdte magyarázni -, de majd ha kimostad a szádból a csajt, lehet szó pusziról.

Megértettem a reakcióját, mégis rosszul estek a szavai.

- Talán jobb lenne, ha megvárnál az öltözőmben – javasoltam neki.

- Kezdünk – szólalt meg Rodny, és ahogy a szoba felé fordultam, láttam, hogy Carol ledobja magáról a köntöst. Visszafordultam Kristenhez, aki kimeredt szemmel bámulta partnernőm fedetlen, telt idomait, aztán sarkon fordult, és elviharzott az öltözőm felé.

Alig vártam, hogy végezzünk, és végre utána mehessek.

Amikor beléptem a helyiségbe, az ablaknál állt, és látszólag közönyös arccal bámult kifelé.

- Kristen…

- Nem kell megmagyarázni, Rob. Én is színésznő vagyok, tudom, miről van szó. Megvárom, amíg rendbe szeded magad.

Így tettem. Fogat is mostam. Mégis valami visszatartott, hogy ismét a csókját kérjem.

Feszült csend telepedett az autóra. Végül nem bírtam tovább.

- Ha tudod, miről van szó, akkor mi a baj?

- Chh… Láttad, milyen jó alakja volt a csajnak?

- Láttam. Illetve nem úgy értem… Nem érdekel, milyen alakja van.

- Rob – nyögött fel. – Kímélj meg ettől. Szültem. Szoptatok. És lassan közeledek a harminchoz.

- Azért még van jó pár éved addig. Különben a tiéddel együtt szállnak az én éveim is.

- Igen. De a pasik sármosodnak, a nők öregszenek.

- Kristen, te meghibbantál! Nehogy már azt mondd nekem huszonöt évesen, hogy öregszel! A szülés pedig nem elrontotta az alakodat, hanem még inkább izgatóvá tett ott, ahol kell!

Úgy tűnt, nem hiszi el, amit mondok, mert idegesen rágcsálta a száját. Ekkor hirtelen felmerült bennem, hogy talán szülés utáni depressziója van. De nem tudtam, mik a tünetei ennek, ezért megfogadtam, hogy a lehető leghamarabb utánanézek. Ha pedig nem az, akkor egyértelműen az én hibám az egész. Túlságosan elhanyagoltam, és egy csepp önbizalma sem maradt. Vagy mindkettő együtt, ami még rosszabb. Ki akartam rángatni néma tipródásából, és reméltem, nem veszi zokon a próbálkozásom.

Kezem a tarkójára csúszott, és lágyan simogatni kezdtem az ujjammal.

- Szeretlek, Kristen. És tudom, hogy tudod, így van. Soha nem csalnálak meg. De ezt is tudod.

- Pár hónapja azt is tudtam, hogy nem erőszakolnál meg – mondta elgondolkozva, de ahogy észbe kapott mit mondott, felszisszent. – Ne haragudj, nem… nem úgy értettem.

- Tudom – mondtam halkan, és nagyon üresnek éreztem magam.

Megcsörrent a mobilom, és most kivételesen hálás voltam érte. Stephanie, az ügynököm hívott. Azt mondta, átnézték a szerződéseket, és valamikor be kéne ugranom hozzá, hogy megbeszéljük a részleteket. Mivel fogalmam sem volt, mikor fogok legközelebb ráérni, abban maradtunk, hogy hívni fogom. Kinyomtam a telefont, és fáradtan döntöttem hátra a fejem.

Amikor hazaértünk, Becky már aludt, és anyósom is fáradtan kóválygott. Elköszönt tőlem, mert reggel korán kellett induljak, és nem volt biztos, hogy találkozunk még az elutazása előtt.

Kristen is bedőlt az ágyba, én pedig a fájdalomcsillapító elfogyasztása után, leültem a számítógéphez. Rákerestem a szülés utáni depresszióra, és feszengve vártam, mit dob ki a gép.

Rögtön az első szónál elakadtam: Kényszerképzetek. Ez elég relatív fogalomnak tűnt. De aztán úgy döntöttem, ez nem jellemző Kristenre.

Állandó kimerültség: Ezzel az volt a problémám, hogy ez alapján én is depresszióban szenvedek.

Pánikrohamok jelentkezése: Ezt sem találtam jellemzőnek.

Rendszeres éjszakai felriadás.

Lemondóan sóhajtottam. Ez valószínűleg az összes kismamára jellemző volt.

Az utolsó kettő, viszont érdekesebb volt: Mellőzöttség alaptalan érzése. Szorongás, levertség, gyakori sírás.

Ezek teljesen jellemzőek voltak, de még így is bizonytalan voltam, Elég zaklatott volt az életvitelünk, hogy a tüneteket akár a mindennapi problémáink is kiválthassák. Tartottam tőle, ha felhozom neki a témát, kiborul, vagy tiltakozik, és lehet, hogy joggal, mert egyszerűen tényleg csak kimerült.

Gondolataimba merülve feküdtem le. Ahogy elhelyezkedtem, szerelmem a karomba fészkelte magát. Olyan boldognak és elégedettnek tűnt álmában, hogy összeszorult a szívem. Minden nap minden percében így szerettem volna látni őt.

Reggel Kristen lelkiismeretesen elfurikázott engem, aztán rohant haza, hogy Beckyvel kivigyék Julest a reptérre.

Volt még két ágyjelenet, amivel szerencsére még a délelőtt folyamán végeztünk, aztán Rodny beültetett egy nagy íróasztal mögé, és irodai jelenetek következtek. Már sötétedett, amikor hívtam Kristent, hogy jöhet értem. Felkészültem rá, hogy a tegnapi után inkább a taxit fogja javasolni, de félelmem alaptalannak bizonyult. Nem bántam, mert már megint hasogatott a fejem.

Eszembe jutott, hogy a forgatókönyvet az íróasztalon hagytam, ezért visszamentem érte. Még elég nagy volt a nyüzsgés, a díszletet cserélték át, a holnapi jelenetekhez. Mivel még ráértem, érdeklődve figyeltem a ténykedést. Amikor valami magas hangon pattant, összerezzentem. Olyan volt, mint amikor elpattan egy acélhuzal. De végig sem tudtam gondolni, nagy ütést éreztem a fejemen. Kissé megszédültem, de nem ájultam el. A fejemhez kaptam és bár kissé vérzett, egyáltalán nem volt vészes. Egy fehér mennyezetpanel darabka pihent mellettem a földön, nyilvánvaló, ez okozta a galibát.

- Megsérültél? – lépett hozzám egy szakállas férfi, és aggodalmasan vizsgálta a fejem.

- Minden oké, túlélem – motyogtam.

A kezemben szorongatott papírokra néztem. Halványkék színük volt, és ez valahogy tetszett.

Kellemes illat csapta meg az orrom, és automatikusan arra fordultam, amerről érezni véltem. Elakadt a lélegzetem a látványtól.

Úgy gondoltam, ez lehet a szerelem első látásra. Hosszú barna haj, kecses alak, félénk mosoly és csillogó zöld szemek.

- Mehetünk? – kérdezte, és a szívem majdnem kiugrott a helyéből, mert egy pillanatra azt hittem, hozzám beszél.

Hátranéztem, hogy lássam ki a szerencsés, de nem volt mögöttem senki. Nem értettem és zavartan fordultam vissza.

- Jól vagy? – lépett közelebb.

- Nem hiszem – akartam mondani, de csak halvány suttogás volt. – Ki vagy te?

Most ő nézett zavartan, értetlenül.

- Kristen. A feleséged.