Married Life 6. fejezet

Sziasztok!

Megpróbáltam kihozni a tőlem telőt a történésből – amnézia. Nem tudom, mennyire sikerült, ezt majd döntsétek el ti J

Szil

6. fejezet

Az előttem álló tündér azt mondta, ő a feleségem… Jól hallottam?! Nem, ez kizárt, biztosan csak álmodom, töprengtem, ahogy újra végigjárattam rajta a tekintetem. És valahova mintha menni akart volna velem… Én a magam részéről úgy éreztem, a világ végére is követném, akár tényleg a feleségem, akár nem.

- Minden rendben? – kérdezte m ár kevésbé csillogó, inkább aggodalmas tekintettel, mivel nem reagáltam a legutóbbi kijelentésére.

- Igen…

Ekkor látta meg, hogy vérzik a fejem. Azonnal odanyúlt.

- Úristen, mi történt veled? – kérdezte, és nem törődve a felszisszenésemmel, tovább vizslatta a sebemet.

Aztán váratlanul magamra hagyott. Utána akartam sietni, de ekkor észrevettem, hogy gipsz van a lábamon. Járógipsz volt, ezért megpróbáltam használni. Sikerült. Mire félútig értem az ajtó felé, amely mögött az állítólagos nejem eltűnt, ő ismét megjelent, egy idegen alakkal a nyomában.

Az utóbbi is a fejsebemet vizsgálgatta, majd leültetett egy közeli ágyra, és szakszerű mozdulatokkal kitisztította, majd bekötötte a sérülést. Amíg ez történt, a szívemet továbbra is szaporán dobogtató érzések nem szűntek, ahogy a lányt figyeltem. Ő kissé távolabb állt, és zord tekintettel méregette az ágyat, amelyen ültem. Ekkor néztem csak körül. Egy hatalmas teremben voltunk, amit éppen átrendeztek.

A kezemben meg még mindig a kék papírokat fogtam. Belepillantottam, és valamiféle forgatókönyvnek tűnt, bár olyant még sosem láttam közelről. Érdeklődve elkezdtem olvasni, de önkéntes orvosom éppen befejezte a kezelést, és pár instrukció közlése után távozott.

Ismét az angyal felé pillantottam, aki pár méterre ácsorgott, és úgy tűnt, nem is akar közelebb jönni. Felálltam, majd én léptem egyet felé.

- Szóval… - kezdtem, bár nem voltam benne biztos, mit is akarok mondani.

- Szóval induljunk végre – felelte morcosan a „feleségem”, újabb gyilkos pillantásokat vetve a fekhelyre, ahonnét felálltam.

- Mi bajod az ággyal? – kérdeztem, miközben lassan követtem a kijárat felé.

Akárki is ő, szóval akartam tartani, mert úgy véltem, az teljességgel kizárt, hogy ilyen mázlim legyen még egyszer valaha az életben. Egy ilyen nő a valóságban szóba sem állna velem, csak álmomban maximum. Igen, meg voltam róla győződve, hogy álmodok.

- Valószínűleg ma is egész nap ott hetyegtél egy… másik… nővel, nem rémlik? – válaszolta barátságtalanul a tüneményes teremtés.

Mérges hangja megtévesztett, és a félelmeim máris nem bizonyultak alaptalannak. Ezek szerint ez mégis a valóság, és neki semmi kedve szóba állni velem. Bár… azt mondta, ő a feleségem, szóval lehet még esélyem elnyerni a szerelmét, ehelyett a tartózkodó és mogorva viselkedés helyett.

- Nem, nem emlékszek… - feleltem az iménti kérdésére, amelyre persze nem várt választ, így most csodálkozva pillantott rám. – És bevallom, rád sem… - tettem hozzá tétován.

Már majdnem az autóhoz értünk. Csak ez az egy volt a parkoló ezen részén, ezért úgy sejtettem, ide tartunk. Kristen viszont megdöbbent, és lecövekelt. Én is megálltam. Kristen… A nevét ízlelgettem, és határozottan tetszett. Igazán illik hozzá, gondoltam.

- Ne hülyéskedj, Rob! Ehhez kicsit fáradt vagyok – szólt ekkor ingerülten újra, és tovább ment a kocsi felé.

- Rob? – motyogtam, de nem indultam utána rögtön.

Rob, mint Robert talán… Talán így hívnak. Míg ezen filóztam, a lány odaért a kocsihoz, és kitárta az egyik ajtót.

- Segítsek beszállni, vagy megy egyedül is? – érdeklődött kissé gunyorosan.

Nem értettem mi baja van, de nem akartam magamra haragítani máris, mert úgy éreztem, őt nekem teremtették, és ha nem sikerül meghódítanom, akkor vége az életemnek. A hanghordozása viszont azt sejttette, hogy egyelőre nem áll jól a szénám nála… Bár ennek okára még nem jöttem rá.

Utána lépdeltem, és beszálltam a kocsiba. Kissé nehézkesen, de nem akartam előtte gyengének mutatkozni. Alig vártam, hogy beüljön mellém, és még közelebb kerülhessünk ezáltal. Így is történt. Az illata elbódított. Egész úton őt figyeltem. Az sem érdekelt igazán, hova visz.

Eszembe jutott, hogy kimerültségre hivatkozott. Szóra akartam bírni, megint hallani akartam a hangját, amely az illatához hasonló intenzitással szintén elvarázsolt, és végtelen magasságokba repítette a szívem.

- Miért vagy fáradt? – kérdeztem halkan.

Vetett rám egy futó pillantást, de utána a tekintetét ismét az útra szegezte.

- Mert a kislányunk nevelése nem gyerekjáték – felelte továbbra is barátságtalanul.

Észre sem vette, hogy elakadt a lélegzetem. Kislány… a mi kislányunk?! Úristen. Ez a nő hozzám jött feleségül, és gyereket szült nekem! Hogy nem emlékszek én erre?! Kezdtem megijedni. Aztán egy helyes, szőke kisbaba képe villant át az agyamon.

- Becky – suttogtam valamiért.

Gyermekem anyja ezt már meghallotta.

- Igen, Becky – nézett rám nyomatékosan, majd bosszúsan felsóhajtott, és leparkolt az út szélén. – Mi a fene van veled, mondd?! – nézett rám, miután leállította a motort.

Nyeltem egyet, és a kétségbeesés a hatalmába kerített. Igyekeztem elnyomni.

- Nem… tudom… Én… Nem emlékszek… jól… - dadogtam, és hasogatni kezdő halántékomra szorítottam a kezem.

- Ha így akarsz megszabadulni tőlem, akkor nagyon rosszul csinálod! – vágta hozzám a lány a szavakat. – Egyszerűbb lett volna, ha inkább nyíltan megmondod, már nem akarsz engem – sírta el magát.

Riadtan ránéztem, nem tudtam, mi borította ki ennyire. Talán nem működik a házasságunk?! Ezt nem tudtam elképzelni sem. És nem is akartam.

- Én… én akarlak téged – próbáltam megnyugtatni, de látszólag sikertelenül, mert tovább zokogott.

Összeszedtem a bátorságomat, és megérintettem a vállát. Nem tiltakozott ellene. Magamhoz húztam, mire a nyakamba fúrta a fejét, és ő is magához ölelt. Nem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekszek-e, de olyan kellemes, és bizsergető érzés volt őt a karjaimban tartani, hogy rögtön eloszlottak az aggályaim. Szerelmes vagyok.

- És szeretlek – suttogtam a hajába, amelyből bódító illat áradt, tovább szítva a vágyaimat iránta. - Kristen – mondtam ki a nevét is, ízlelgetve a szótagokat.

A szívemet édes érzések járták át, a gyomrom remegni kezdett. Igen, biztos voltam benne, hogy tényleg szeretem őt. Miután kiszipogta magát, úgy tűnt, lecsillapodott, és lassan kibontakozott a karjaimból.

- Én is szeretlek – nézett a szemembe.

A tekintetéből mostanra szerencsére eltűntek a negatív érzések, és újra csillogott felém. A szájára esett a pillantásom, és minden vágyam az volt, hogy megcsókoljam. Haboztam megtenni, de végül győztek az ösztöneim. Óvatosan érintettem meg az ajkait, amelyek tétovázás nélkül nyíltak meg a nyelvem előtt.

Nem tudtam eldönteni, hogy a világ vajon tényleg forogni kezdett körülöttem, egyre sebesebb tempóban, vagy inkább megállt, és a végtelen örökkévalóságba csöppentünk. A „feleségem” ajkainak íze még szédítőbb hatással volt rám, mint az illata, pedig már attól is éledezni kezdtek a vágyaim.

Végül mégis ő bontakozott ki az ölelésemből, holott én még szívesen folytattam volna. De emlékeztettem magam rá, hogy ő a nejem, és valószínűleg egy hálószobában fogjuk tölteni az éjszakát. Ez a gondolat villámként cikázott végig a testemen. Csak estig kell kibírnom valahogy.

- Menjünk haza – suttogta szerelmem, és újra beindította a motort.

Alig tíz perccel később leparkoltunk egy ház előtt, ahonnan egy középkorú nő lépett ki, amint a bejárati ajtóhoz értünk.

- Becky alszik, minden rendben van – mondta, majd egy-egy puszit nyomott az arcunkra, és egy „ne haragudjatok, nekem most rohannom kell, viszlát holnap” felkiáltással távozott.

Valamiért ismerősnek tűnt, de nem tudtam volna megmondani, honnan.

- Ő ki volt? – kérdeztem, miközben beléptünk a házba.

Kristen újra megtorpant, mint ahogy a parkolóban, és hitetlenkedve meredt rám.

- Ő az anyád – közölte nemes egyszerűséggel.

Most kezdtem besokallni. És megszédülni. A kanapéhoz támolyogtam, és lehuppantam rá.

A feleségem még mindig ugyanott állt, továbbra is döbbenten. Aztán eltűnt az emelet irányában, és karján egy édesen szuszogó csöppséggel tért vissza. Őt már felismertem, az autóban az ő képe villant belém.

- Ő itt pedig a kislányod, rá sem emlékszel? – kérdezte Kristen.

Gyönyörködtem a csecsemőben. Alig pár hónapos lehetett csak. Elámultam a tökéletességén. Az én gyermekem… Meghatódtam, és párás szemekkel tekintettem az anyukájára.

- De igen, rá emlékszek.

- És rám? – nézett a szemembe kutatóan.

Féltem neki bevallani, hogy rá nem, bár a csókja és az érzések, amiket az ébresztett bennem, szintén nem tűntek ismeretlennek. Nem válaszoltam. Túl sokáig nem.

- Egy autóbaleset nem fog ki rajtad, de egy vacak ütés a fejedre, és mindent elfelejtesz – mondta erre hitetlenkedve a lány, és legnagyobb meglepetésemre felnevetett.

A kacaja megint a szívemig hatolt. Most már benne gyönyörködtem. Felemeltem a kezem, és megérintettem az arcát. Erre elhallgatott. Én meg mintha bársonyt tapintottam volna.

- Nem emlékszek, de azt tudom, mit érzek irántad – súgtam felé.

Erre szomorkásan elmosolyodott, és elfordította a fejét.

- Most mi a fenét csináljunk? – motyogta maga elé, a kislányunkra pillantva, mintha tőle várna választ, vagy megoldást.

Majdnem kimondtam, hogy még egy ilyen tökéletes kisgyereket, de ezzel biztosan halálra rémítettem volna őt, így nem tettem. Meg még korainak is ítéltem meg. Ha most találkoztunk volna először, akkor előbb udvarlással veszem le a lábáról, nem pedig azzal, hogy rögtön ágyba cipelem.

- Biztos éhes vagy, gyere, már kész a vacsi – mondta aztán és felállt.

Utána indultam a konyhába. Leültem az asztalhoz, ő meg a kezembe nyomta Beckyt. Automatikusan nyúltam érte, és teljesen természetes volt, ahogy tartottam. Mintha már nem először csinálnám. Megint elbűvölt a szépsége, és egészen belefeledkeztem a látványba.

- Holnap felkeresünk egy szakembert – mondta Kristen, kizökkentve ezzel a gondolataimból. – De előbb szólok Rodnynak, hogy mi történt veled.

- Rodny – ismételtem homlokráncolva. Még a név sem volt ismerős.

- Igen, ő a rendezője a filmnek, amelyben játszol – magyarázta.

- Film? Színész vagyok? – kérdeztem döbbenten.

Ez megmagyarázta a papírokat, amelyeken egy forgatókönyv kivonata látszott még a stúdióban.

Kristen letette elém az ételt, és visszavette tőlem Beckyt. Eközben ismét szédítő közelségbe került hozzám, és nem tudtam megállni, hogy ne adjak egy puszit a nyakára. Kissé zavartan húzódott el, és elpirult. Leült velem szembe, és a tányéromra bökött a fejével. Nekiálltam enni, bár nem voltam éhes. Azaz nem ételre… Alig vártam, hogy végre lefeküdjünk. Bár fáradt voltam, nem feltétlenül aludni gondoltam.

Aztán megijedtem a gondolataimtól. Sokkal kétségbeesettebbnek kellene lennem, mégis biztonságban éreztem magam itt, ebben az idegen, mégis ismeerős házban egy nővel, aki iránt olyasmit éreztem, amit még életemben soha, és egy kislánnyal, aki minden bizonnyal a szerelmünk gyümölcse.

- Te nem eszel? – kérdeztem töprengve engem figyelő nejemet.

Nemet intett a fejével, és a telefonért nyúlt.

- Rodny? Itt Kristen. Robbal történt valami kis baleset, és úgy fest, elvesztette az emlékezetét… - Kissé távolabb tartotta a fülétől a telefont. ennek a Rodnynak a hangja még hozzám is elért. Hitetlenkedve kiabálta, mennyire nem érdekli az újabb kifogás, és ha holnap reggel nem jelenek meg a forgatáson, olyan pert akaszt a nyakamba, hogy örülhetek, ha valaha még szerephez jutok az életben. – Sajnálom, de nem fog menni… - Próbálta Kristen menteni a menthetőt, nem sok sikerrel.

Felálltam, odaléptem hozzá, és kivettem a kezéből a telefont. bár nem tudtam, mit fogok mondani, azt nem hagyhattam, hogy ez a Rodny ilyen hangot üssön meg a feleségemmel.

- Rodny? Bár nem tudom, ki vagy, de ne merészelj így beszélni a nejemmel! – kiabáltam dühösen.

Kristen megszeppenten pillantott rám, és a vonal túl felén is elhallgatott az illető. Azt gondoltam, hogy talán túl messzire mentem, de nem volt visszaút.

- Tényleg nem emlékszek semmire – mondtam valamivel nyugodtabban. – Fogalmam sincs, mi történt, mivel foglalkozok, de állítólag te vagy a rendezője a filmnek, amelyben szerepelek. Csak egy pár órát kérek, hogy kiderítsék, mi bajom van, aztán ha az orvosok mondanak bármit is, utána megyek, és teszem a dolgom… akármi legyen az.

- Legkésőbb tízre itt leszel – mondta Rodny ellentmondást nem tűrő hangon, majd letette.

Én is kikapcsoltam a készüléket. Félve pillantottam Kristen felé, aki a időközben felébredt Beckyt csitítgatta. Megijedtem, hogy talán miattam ébredt fel, mert kiabáltam, ezért közelebb léptem hozzájuk. A kicsi lány, amint meglátott, hatalmasat ásított az arcomba, majd visszacsukódtak a szemei.

- Milyen gyönyörű – suttogtam.

Most hogy a szemeit is láttam, amelyek kiköpött olyanok voltak, mint az anyukájáé, a szívem kétfelé szakadt, és az egyik felét Kristen tudhatta a magáénak továbbra is, de a másikat a lányunk rabolta el.

- Lefektetem, aztán lezuhanyoznék… Figyelnél rá addig? – kérdezte Kristen.

- Persze – feleltem.

Nem tartottam a dologtól. Valamiért teljesen természetesnek éreztem, hogy ez így helyes. Mármint, mintha mindig így szoktuk volna ezt csinálni. Felkísértem őket az emeletre. A ház furcsamód szintén ismerősnek tűnt, úgy éreztem, biztosan jártam már itt. Aztán képzeletben a fejemhez kaptam, hogy hát persze, hisz itt lakok.

Azt viszont nem értettem, miért tűnt el minden más az emlékezetemből. Kristen a kiságyba fektette Beckyt, majd a hálónkba indult. Ösztönösen felkaptam a babajelzőt, mielőtt utána mentem volna. Figyeltem, ahogy levetkőzik. Csodaszépnek, és őrjítően kívánatosnak találtam. Magamat pedig a világ legszerencsésebb férfijának, amiért ő hozzám tartozik.

Az viszont kétségeket ébresztett bennem, hogy ő se szó, se beszéd vonult el mellettem a fürdőbe, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy végignéztem a vetkőzését. Pedig az imént a konyhában egyetlen nyakra puszitól még el is pirult. Most viszont ügyet sem vetett rám. De valóban fáradtnak tűnt.

Míg a zuhany hangjait hallgattam, körbejártam a hálószobában. Megláttam az egyik szekrényen egy képet az esküvőnkről. Boldogan, és szerelmesen mosolyogtunk egymásra. Én most is ilyennek éreztem magam, de Kristen mintha nem lett volna maradéktalanul az. És ez nyilvánvalóan az én hibám.

Hirtelen újabb emlékfoszlányok cikáztak át az agyamon. A legtöbb esetben veszekedtünk. Nem akartam hinni a képzeletemnek. De legalább arról meggyőződtem, hogy valóban a feleségem. Azt pedig határozottan éreztem, hogy akármi is történt, én szeretem őt. Már csak az a kérdés, ő valóban szeret-e engem.

Míg ezen gondolkodtam, életem párja végzett, és visszajött a hálóba. Kikapott a gardróbból egy hálóinget, amely alig takarta a combjait, majd a gyerekszoba felé indult. Utána mentem, és láttam, milyen gyöngéden nézegeti egy percig alvó kislányunkat. Aztán odalépett hozzám, és vártam, hogy rám is ilyen kedvesen pillantson, de csalódnom kellett. Csak a még most is a kezemben szorongatott babajelzőt vette el tőlem, és a háló felé indult. Én is megnéztem szundító csemeténket, majd utána mentem.

Egy zuhany nekem is jólesett volna, ezért úgy döntöttem, ha már úgyis itthon vagyok, legalább ennek a vágyamnak eleget tehetek. Közöltem Kristennel a tervemet, de csak egy futó bólintásra méltatott, miközben az ágyba feküdt. A gipszem ellenére is viszonylag hamar végeztem. Mire visszaértem a szobánkba, szerelmem elaludt. Óvatosan mellé feküdtem, és egy darabig még őt figyeltem. Nem mertem megérinteni, a borús gondolatok, melyek a veszekedéseink emlékeiként tolultak az agyamba, megakadályoztak ebben.

Ő viszont egyszer csak megmozdult, és legnagyobb meglepetésemre hozzám bújt. Átöleltem, csitítani igyekezvén közben fellángoló szerelmemet, és szenvedélyemet iránta. Nehezemre esett teljesen mozdulatlannak maradni, de a fejembe visszatérő fájdalom lassan engem is az álmok mezejére kergetett.

Másnap egyedül találtam magam az ágyban, de alig egy perccel az ébredésem után Kristen viharzott be a szoba ajtaján, és pár ruhát az ágyra dobott.

- Vedd fel ezeket, mennünk kell az orvoshoz, hogy elmondja, mi a bajod pontosan – mondta közben.

Még nem egészen tértem magamhoz, de ismeretlen ismerős feleségem látványa azonnal élesztgetni kezdte a testem, nem is akármilyen módon. A takarót kissé összegyűrtem, bár elég bizarrnak tűnt hogy pont előle kell takargatnom a vágyaim nyilvánvalóságát, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam a csuklóját, és lerántottam magam mellé az ágyra.

Hanyatt döntöttem, és meglepetéstől tágra nyílt szemeibe fúrtam a tekintetem. Utána közelebb hajoltam hozzá, és nem állva ellent a kísértésnek, megcsókoltam. Egy pillanat alatt változott át a hűvös közönye vad szenvedéllyé, és bódító magasságokba repített a csókja, amint megnyíltak a nyelvem előtt az ajkai.

Mivel ő már fel volt öltözve, csak egyetlen csók erejére sikerült a figyelmét csak magam felé irányítanom, de aztán kibontakozott a karjaimból, kikecmergett alólam, és enyhén levegő után kapkodva szólt rám megint, hogy mennünk kell, ha tízre oda akarunk érni a forgatásra.

- Beckyre ki vigyáz addig? – kérdeztem, miközben öltözni kezdtem.

- Claire jött át megint – mondta, majd kérdő pillantásomra hozzátette: - Az anyád. Már tudja, hogy mi történt, szóval nem baj, ha nem úgy viselkedsz vele, ahogy normális esetben tennéd.

Borzasztó rossz érzés volt szembesülnöm azzal, hogy a saját anyám nevére sem emlékszem, sőt, ha Kristen nem árulja el a sajátját még előző nap, talán az övét se tudnám. Kezdtem elkeseredni, de nem akartam addig kétségbeesni, amíg nem mondanak valami konkrétat az orvosok.

Becky vidáman nevetgélt a nappaliban a nagyanyja karjaiban, amikor egy puszira odaléptünk hozzá. Anyám sok sikert kívánt, majd elindultunk. A kórház is ismerős volt, ahova mentünk. Megkérdeztem Kristentől, miért lehetséges ez, mire azt mondta, mindig ide járunk, ha gond van. A szülés ugyanúgy itt történt, mint az autóbalesetem utáni lábadozás.

Hamar meg is találtuk az orvost, aki miután megvizsgált, semmi komoly sérülést nem talált, halvány elképzelése sem volt, miért nem emlékszek szinte semmire, sőt, azt mondta, várjunk, hátha magától visszatér az emlékezetem. Reméltem, hogy igaza lesz és lehetőleg minél előbb. A biztonság kedvéért adott viszont egy időpontot MR vizsgálatra, hátha az kimutat valamit. Szerencsére csak két nappal később volt szabad hely, ezért nem kellett újabb csatára készülnöm azzal a Rodnyval.

Aki személyesen sem volt túl szimpatikus, mert amint a stúdióhoz értünk, ahonnan Kristen előző nap hazavitt, rögtön kiabálni kezdett. Csak akkor kezdett el lehiggadni és hinni nekem, amikor megmutattam neki az orvostól hozott papírokat.

- Öt perced van, hogy elkezdjük a jelenetet – közölte, majd magunkra hagyott Kristennel.

- Fogalmam sincs, mit kell tennem – súgtam oda neki bizonytalanul.

- Minden rendben lesz, hidd el – mosolygott rám. – Profi vagy, egyszerűen csak játszd el a szerepet – bíztatott.

A szavai valahogy megnyugtattak, az viszont kevésbé, hogy ezután közölte, neki mennie kell.

- Claire nem ér rá egész nap, és valakinek Beckyvel kell maradnia – magyarázta. – Este majd hívj, mikor jöjjek érted.

Reméltem, hogy velem marad, de a lányunktól nem szakíthatom el a saját félelmeim miatt, így rábólintottam. Vissza is indult az autó felé. Két lépéssel mögötte termettem, és magamhoz rántottam egy csókért. Legalább ennyit szükségesnek éreztem, hogy kibírjam nélküle a napot. Nem tiltakozott, de nevetve bontakozott ki mégis a karjaimból, és mielőtt elhajtott, odaintett nekem.

Bambán bámultam az autó után, és semmi kedvem nem volt nélküle tölteni az előttem álló órákat, de egy fiatal nő megakadályozott ebben. Miután rákérdeztem, kicsoda ő, elárulta, hogy Sandrának hívják, és ezer éve ismerjük egymást. Mégsem sértődött meg azon, hogy nem emlékszek rá se, hanem önként vállalta, hogy a nap során, ha éppen ideje adódik, szívesen elirányítgat. Először is viszont a sminkszobába rángatott, és nekem esett.

A forgatás a kétségeim ellenére viszonylag zökkenőmentesen ment, habár kicsit zavarba jöttem attól, hogy egy szinte meztelen lánnyal töltöttem az egész napomat, akit Carolnak hívtak. Ezek a jelenetek nem kívántak tőlem túl sok szöveget, viszonylag hamar megjegyeztem a rám szabott sorokat. Mégis rossz érzés volt mást ölelgetni és csókolgatni ahelyett a nő helyett, akit szeretek. Fogalmam sem volt róla, hogy bírtam ezt eddig csinálni, de most kifejezetten irtóztam a helyzettől. Emiatt persze többször le kellett állnunk, és újra felvenni a jeleneteket.

Estére hullának éreztem magam, és nemcsak az ismét felerősödő fejfájásomnak köszönhetően, hanem amiatt is, mert egy Stephanie nevű nő keresett, hogy másnap szeretne velem találkozni, de az még jobb lenne, ha már ma este összejönnénk megbeszélni a jövőmet. Nem nagyon értettem ki ő és mit is akar tőlem, ezért röviden vázoltam neki a helyzetet, miért is nem vagyok képben vele kapcsolatban.

Megértette, kedves is volt, de ettől függetlenül minél előbb találkozni akart velem, mert az általam tökéletesen elfeledett, de már rég előre megkötött szerződéseimről volt szó, amelyek számát pár napja még csökkenteni szerettem volna, ezért kértem meg őt, hogy intézkedjen. Felvillanyozott a gondolat, hogy nem kell még több film forgatása közben ugyanilyen gyötrelmeket kiállnom, így ismeretlenül is bízni kezdtem benne, és megígértem, ha már ma ott leszek. Megadta a címét, én pedig az utolsó jelenet után átöltöztem, és taxiba pattanva el is indultam hozzá.

Carollal ugyanott futottam össze, de ő már éppen végzett a Stephanie-val folytatott megbeszéléssel. Aki nekem szerencsére jó hírekkel szolgált. Azaz inkább vegyesekkel. Az előre megkötött szerződéseimet lemondani nem lehetett, de módosítani igen.

- Vagyis? – kérdeztem, bár nem igazán értettem, miről van szó egyáltalán. Semmiféle előre megkötött szerződésekre nem emlékeztem, de ezen már nem is csodálkoztam, hisz úgyis olyan sok minden kiesett az agyamból.

- Átütemezésre van lehetőség. Minden újabb filmed forgatását úgy módosíttattam, hogy ezek között két hónap szabadságot legyen, így több időt tudsz tölteni a családoddal.

A családom szóra ráeszméltem, hogy nem is említettem nekik, hogy itt vagyok. Kristen biztosan tajtékzani fog, ha most azonnal nem hívom fel. A mobilomat viszont a stúdióban hagytam, és a számát nem tudtam kívülről. Miközben a bejárat felé tartottunk, ahol ismét Carolba botlottunk. Azt hittem, ő már elment, de mint kiderült, itt felejtett valamit, azért jött vissza.

- Sietsz valahova? – szólt utánam, amint a gipszem miatt csigalassan bár, de elviharzottam mellette. Mivel nem akartam megbántani, visszaszóltam a vállam fölött, hogy haza, lehetőleg mielőbb. – Elvigyelek? – ajánlotta.

Két másodpercet gondolkodtam csak ezen, mielőtt rábólintottam. Nyilván gyorsabban hazaérek vele, mintha előbb még fogok egy taxit. És valóban így történt. Útközben alig szóltunk egymáshoz, amikor mégis, eleinte kizárólag a forgatásról esett szó, de az járt csak a fejemben, hogy végre magamhoz ölelhessem kedvesemet. Carol naiv, butácska lánynak tűnt, és egy cseppet sem tudta felkelteni az érdeklődésemet, pedig később már elég nyíltan próbálkozott. Udvariasan hárítottam, mert nem akartam feszültséget a további hetek során, amikor majd együtt kell dolgoznunk.

A házunk előtt leparkolt. Odafordultam hozzá, hogy megköszönjem a fuvart, a kezem már az ajtó kilincsén volt, amikor váratlanul átkarolta a nyakam, és megcsókolt. Egy másodpercnyi döbbenet után eltaszítottam magamtól, és közöltem vele, hogy ez nagyon rossz ötlet volt. Most már fütyültem rá, lesz-e harag a stúdióban, vagy sem.

Kiszálltam a kocsiból, és a házunk felé tartottam. Beléptem, és Kristen nevét kiáltottam. Aki a nappali felől érkezett.

- Ne kiabálj, mert Becky felébred – mondta fagyos hangon.

- Mi a baj? – kérdeztem ijedten, bár tudtam, hogy valószínűleg rám mérges. Jogosan, mert nem szóltam neki róla, hogy kések. Vagyis… egyáltalán nem szóltam neki semmiről.

Elkezdtem volna magyarázni mi és hogyan történt, de a tekintete belém fagyasztotta a szót. Megvetően, sőt, szinte gyűlölködve nézett rám.

- Csak tudnám, mi a fenének jöttél haza egyáltalán – vágta aztán hozzám. – Maradtál volna inkább a szeretődnél!