Married Life - 10. fejezet

Sziasztok!

Megpróbáltam… Tényleg meg! Ami lett belőle, azt lent olvashatjátok :)))

Kicsit „zilált” lett, előre is elnézést… :S :$ Nem vagyok formában…

Bocs a sok szenvedésért, de a majdani végkifejlet lebegjen a szemetek előtt :)

Szil

10. fejezet

(Rob)

Kristen egyik kezét a homlokára szorította, és elég kétségbeesettnek tűnt valamiért. Továbbra sem szállt be az autóba, csak tanácstalanul nézegette a kulcsokat a másik kezében.

Lehúztam az ablakot, hogy ki tudjak szólni neki.

- Szívem, minden rendben?

Ekkor, minta révületből ébredt volna, rám meredt, majd beszállt a kocsiba, de még nem indított. Kicsit furcsának tűnt, mintha valahol máshol járna lélekben. Egy percig figyeltem, majd helyesbítettem magamban: nagyon furcsa volt.

- Kris… - cirógattam meg az arcát, amely jéghideg volt.

Sűrűn pislogva nézett rám, kérdően, mintha nem tudná, mit is keresünk itt.

- Tudsz vezetni? – kérdeztem aggódva.

Fogalmam sem volt, mi történhetett, ami ezt a váratlan zavart kiváltotta belőle, de szerettem volna mielőbb utánajárni. Vagy legalább „felébreszteni” őt ebből a kábulatból. Amelynek egy pillanat múlva vége is lett. A tekintete kitisztult, mosolyogva hozzám hajolt, egy gyors csókot nyomott a számra, majd a helyére illesztette a slusszkulcsot, és indított.

- Mi az? – pillantott rám aztán érdeklődve.

Kicsit gyanús volt a viselkedése. Gyorsabban vezetett a szokottnál, és olyan… lazábbnak tűnt. A kezdeti zavartsága ellenére.

- Semmi – feleltem halkan, de tovább figyeltem.

Gond nélkül megérkeztünk a stúdióhoz, ahol legnagyobb meglepetésemre megragadta a galléromat, és magához húzott egy forró csókra.

- Erre gondolj, amikor Carollal henteregsz – suttogta aztán, de a tekintete majdnem megrémített. Így még sosem nézett rám. Vagy talán mégis… De nem jutott eszembe, mikor, és mi is volt most rajta olyan furcsa…

Nem válaszoltam a „kérésére”, kissé kábán szálltam ki a kocsiból, de megbántam, mert miután becsuktam az ajtót, Kristen csikorgó gumikkal porzott tova, nem törődve vele, hogy Becky is a kocsiban van.

Eluralkodott rajtam a pánik. Legszívesebben utána mentem volna valahogy, nehogy bajuk essen, mert kedves nejem valamiért most nyilvánvalóan nem volt beszámítható állapotban sem a vezetéshez, sem a gyerekkel való törődéshez.

De nem tehettem semmit.

Bebicegtem a stúdióba, ahol Sandra már csőre töltött sminkkészlettel a kezében várt.

- De rég láttalak ilyen ébernek – mondta. – Ezúttal mi történt?

Nem figyeltem arra, amit mondott, egyre azon járt az agyam, mikor láttam ilyen zaklatottnak utoljára Krist. Az istennek sem akart eszembe jutni, pedig ismerős volt a kapkodása, az, hogy nem volt semmi félelemérzete, és a tekintete…

- Mi van? – bámultam Sandrára, amikor már sokadjára bökött oldalba.

- Legalább ülj le, amíg magadhoz térsz, addig is hadd dolgozzak – mondta.

Leültem. Engedelmeskedtem az utasításainak, hogy csukjam be a szemem, nézzek fel vagy le, de az agyam továbbra is a feleségemen járt. Nem jöttem rá, mi történhetett vele. Mielőtt nekiálltunk volna forgatni az aznapi első jelenetet, felhívtam. Nem vette fel. Ekkor kezdtem csak igazán aggódni. Biztos voltam benne, hogy bajuk esett. Hívtam anyámat is, aki azt mondta, mára nem beszélték meg, hogy átmegy hozzánk, de ha baj van, akkor szívesen segít.

- Nem tudom, hogy van-e baj. Kris nem veszi fel a telefont, és elég… fura volt ma reggel. Át tudnál menni mégis valamikor, hogy megnézd, jól vannak-e? – kérdeztem.

Anyám megnyugtatott, hogy máris indul, ne aggódjak. Sandrára bíztam a mobilomat, azzal a kérésnek álcázott paranccsal, hogy legyen szíves és próbálja meg elérni Kristent ő is, biztos, ami biztos.

Az első szünetben még nem volt semmi hírem róla. Ezúttal anyámat sem értem el. Ebédszünetben már az sem érdekelt, hogy épp a finisben teszek ilyet, és ki fognak rúgni azért, amit teszek, de hazataxiztam, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Útközben eszembe jutott az is, mikor láttam őt ilyen szétszórtnak utoljára: amikor először ment el a nőgyógyászhoz, hogy az megállapítsa, valóban terhes-e. Nem tudtam vele menni, akkor is éppen forgattunk, de azzal mindig is tisztában voltam, hogy utálja az orvosokat. Most viszont tudtommal nem készült nőgyógyászhoz.

De nem volt otthon. Becky sem. Rodny meg megállás nélkül hívott, hogy menjek vissza, különben kő kövön nem marad. Anyám is visszahívott, hogy közölje, volt nálunk még a délelőtt folyamán, csak a mobilja lemerült, azért nem tudtam később elérni. De ő sem találkozott sem Krisszel, sem Beckyvel.

Mintha a föld nyelte volna el őket.

Kétségbeestem. Visszamentem a stúdióba, abban reménykedve, hogy talán este megjelenik majd értem a szokott időben, amit reggel még indulás előtt meg is beszéltünk. Többször kellett újravenni a jeleneteket, mint valaha. Totális csőd voltam, amit egyedül Sandra nem csodált, tudva, hogy eltűnt a családom. A félelmeimnek köszönhetően Rodny kiabálása sem hatott meg túlzottan, most az egyszer nem szóltam vissza neki. Ezen ő is meglepődhetett, mert egy idő után már nem kiabált olyan hangosan.

Amikor végeztünk a mára kiszabott feladatokkal, megint hívni próbáltam Krist, persze hiába. Elszívtam egy cigit. Pontosan emlékeztem, hogy hány órát beszéltünk meg, de ő sehol nem volt. És eltűnt! Beckyvel együtt.

A félelem kezdett fojtogatni. Hívtam egy taxit, és hazavitettem magam. A házban égett a villany. Majdnem elfelejtettem kifizetni a sofőrt, úgy rohantam volna befelé – már amennyire ezt a gipsz engedte.

Belépve a kislányom kacagása ütötte meg a fülemet. A megkönnyebbüléstől és az egész napos aggodalomtól majdnem összeestem. A nappaliba mentem. Kristen ott játszott vele a szőnyegen, és úgy tűnt, semmi bajuk.

- Szia – pattant fel kedvesem, amint meglátott. Miközben felém tartott, az órájára nézett. – Nem kilencre beszéltük meg? – kérdezte csodálkozva, és a nyakam köré fonta a karjait.

Most már nem tűnt furcsának, és az öröm, hogy mindketten jól vannak, épek, és egészségesek, ráadásul itthon, elfeledtették velem abbéli haragomat, hogy elérni sem tudtam őt sehol a nap folyamán. Szorosan magamhoz öleltem, és minden dühöm elpárolgott. Az illata pedig megőrjített.

- Nyolcra beszéltük meg, de mindegy – súgtam, de máris az ajkai után kutattam a számmal, és amint megleltem, forró csókkal köszöntöttem.

Viszonozta, de úgy, amitől még a holtak is fontolóra vették volna a feltámadást. Becky gügyögése rángatott csak vissza a valóságba, de egy gyors odapillantás meggyőzött róla, hogy jól van. Tovább faltam szerelmem ajkait, és az előtérbe húztam, ahol az ajtó mellett a falnak döntve vetkőztetni kezdtem. Innen Beckyt is szemmel tarthattam anélkül, hogy közben abbahagytam volna, amit elkezdtem.

- Rob… - nyögte Kristen két csók között. – Rob… Mit művelsz? – nevette el magát, de nem tiltakozott a vetkőztetés ellen.

Nem tudtam még, hogy merre járt egész nap, és mit csinálhatott, most csak az számított, hogy itt van, nem hagyott el, ahogy hittem, és élvezettel viszonozza a csókomat, érintésemet.

A kabátomat dobtam csak le magamról, az ingemet már ő gombolta ki, de túl lassan. Felszakítottam, hogy mihamarabb a bőrömön érezhessem ujjai bizsergető érintését. Az ő pólója sem járt másként, bár elsőre szégyenkezett a mellei miatt, amelyek engem viszont elbűvöltek, még a sebek ellenére is. Óvatos csókokkal halmoztam el, gyógyítani kívánva a sérüléseit, amelyekre izgató nyöszörgéssel válaszolt. Ezzel tovább fokozva amúgy is lassan fájdalmasba csapó vágyaimat.

Kigomboltam a nadrágját, és becsúsztattam kezem a sliccrészen. Egyenesen a bugyijába nyúltam, és ujjaimmal fedeztem fel a már jól ismert, mégis minden alkalommal egyre vadabb gondolatokat ébresztő helyeket, melyek máris túlcsorduló nedvességgel várták az érintésemet.

Kristen a vállamba kapaszkodva nyögött hangosan az élvezettől.

- Becky… - súgta még az utolsó józan pillanatában.

Futólag a lányunkra pillantottam, aki nem látott minket, bár akkor sem értett volna semmit, és tovább mocorgott, immár csendesen.

- Semmi baja – nyögtem.

Szerelmem a számat harapdálva élvezett el az ujjaimtól, majd az övem felé tapogatózott, de azt addigra a másik kezemmel már kioldottam. Neki csak a gombokkal gyűlt meg a baja, mert az ott feszülő gerjedelmem megnehezítette a számára, hogy kiszabadítson az anyag fogságából.

Mégis sikerült neki, és térdre rogyva vette a szájába lüktető férfiasságomat. Felnyögtem az élvezettől, amit okozott, de mielőtt túlságosan élvezni kezdhettem volna, felemeltem őt magamhoz, a nadrágját letoltam a csípőjén a térdéig, majd megfordítottam. Az előszobai szekrénybe kapaszkodva várta, hogy végre megadjam neki, amit mindketten kívántunk.

Nem várattam sokáig. Gyors lökéssel temetkeztem nőiessége legmélyére. Fejét hátravetve fogadta az érzéseket, amelyeket kiváltottam ezzel belőle. Ezzel, és a többi heves mozdulattal, amelyek ezután következtek. A csípőjébe kapaszkodtam, és egyre gyorsuló ritmusban mozogtam benne. A hangja a fülemben csengett, és éreztem, hogy nem bírom tovább. Abban a pillanatban, amikor Kristen felsikított, én is elengedtem magam, és átadtam a mindent elsöprő élvezetnek.

Utána magamhoz húztam, és csókokkal borítottam a vállát, nyakát. Lassan kicsusszantam belőle, majd helyre igazítottam a ruháimat. Ő is visszahúzta a bugyiját, nadrágját, és zihálva fordult felém.

- Ez mi volt? – kérdezte csillogó szemekkel.

A dühöm most tért vissza. Ő itt úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mintha csak kicsit lepte volna meg az a vadság, amellyel az imént a magamévá tettem, és el sem töpreng azon, hogy halálra aggódtam magam miatta a nap folyamán.

- Mi volt? És az mi volt, hogy egész napra eltűntetek?!

Ez meglepte. Nyilván nem ilyen hangra számított. De nem érdekelt. Mérges voltam, és véleményem szerint jogosan. Most újra az agyamba furakodtak a rémképek. Először az, hogy reggel, a stúdióból hazajövet baleset éri őket Kristen furcsa viselkedése miatt, és elveszítem mindkét lényt, akiket a világon a legjobban szeretek. Aztán mivel a hírekben sem volt semmi, és rendőrök sem jöttek, hogy értesítsenek a balesetről, egy másik szörnyű gyanúm fogalmazódott meg. Mike. Attól féltem, vele töltik a napot, és még a mobilt is kikapcsolja annak érdekében, hogy ne tudjam meg, vele vannak.

Elfordultam, és a nappali felé vettem az irányt. Igyekeztem lecsillapodni. Már csak egy nap volt vissza a forgatásból, és bár Rodny előre jelezte, hogy előfordulhat, hogy valamely jeleneteket újra kell majd forgatnunk, de ez csak a vágási munkálatok során fog kiderülni, azzal csillapítottam magam, hogy ha azt az egy napot még túléljük valahogy, leléphetünk végre innen, és két teljes hónapunk lesz újjáépíteni a házasságunkat, ami most valamiért majdnem romos állapotban hever előttünk.

- Nem tűntünk el – felelte Kristen.

Leültem Becky mellé a kanapéra, és megcsiklandoztam a hasát. Egy kissé még az előbbiek hatása alatt voltam, meg az egész napos gyötrelmem is sajdította a szívemet, de vettem egy mély levegőt, és Kris felé fordultam.

- Reggel furcsa voltál – mondtam, közben figyeltem a reakcióit. Erre a rövid mondatra zavartan lesütötte a szemét. – Aztán elviharzottál a kocsival, benne a lányunkkal, mintha az ördög üldözne! – Ekkor ismét rám kapta a tekintetét, és ijedten pislogni kezdett. – Egész álló nap hívtalak, anyámat is riasztottam, de sehol nem értelek utol. – Az arca most megint zavarttá vált. – Ebédszünetben hazajöttem, de nem voltatok itthon.

Hirtelen végtelen fáradtnak éreztem magam. A lányunkra pillantottam. Csak miatta nem emeltem fel eddig a hangom, pedig a harag szét próbálta feszíteni a bensőmet. Most mégis lecsillapodtam. De csak egy pillanatig tartott.

- Hol voltatok? – kérdeztem még higgadtan.

Nem néztem Kristenre, miközben válaszolt. Talán ezért is vallotta be az igazat.

- Kirándulni voltunk – felelte vékony hangon. – Mike-kal… - tette hozzá alig hallhatóan.

Itt szakadtak szét az idegeim.

Felkaptam a dohányzóasztalon álló antik vázát, és teljes erőmből a szemközti falhoz vágtam. Becky felsírt, Kristen pedig ijedten hátrébb ugrott egyet.

- Mike-kal?! – ordítottam.

A reggel még olyan jól indult. Közös reggeli, közös babaetetés… Hogy lehet, hogy megint itt tartunk?! Kezdtem végérvényesen becsődöltnek érezni az életet.

- Ne kiabálj, megijeszted – suttogta Beckyt figyelve.

Én is ránéztem, és felemeltem, hogy megnyugtassam. Míg ringattam, apró szíve dobbanásainak ritmusa újra megnyugtatott valamelyest. Tisztában voltam azzal, hogy Mike nem ért Kristenhez. Legalábbis úgy. Ezt teljes bizonyossággal tudtam. Hisz Kristen maga mutatta meg nekem, hogy milyen állapotban van a teste jelen pillanatban, így kizártam azt, hogy ők ketten intim közelségbe kerülhettek, pláne úgy, hogy a lányunk is velük volt.

Mégis. Attól tartottam, hogy éppúgy, mint a múltkori kellemes fecserészésük során, most is olyan kellemesen töltötték el az időt egymás társaságában, hogy a feleségemnek lassan már csak a teste lesz az enyém. A lelke és a szíve pedig valaki másé. Mike-é. Ez a gondolat új fájdalmakat ébresztett bennem.

Becky lassan lehiggadt. Kristen továbbra is ott állt, és minket bámult. Ahogy ránéztem, láttam, hogy a szemében félelem tükröződik.

- Szeretsz még engem, Kristen? – kérdeztem halkan.

Elpirult, mielőtt az előbbi pillanatainkat idézve elmosolyodott volna, és válaszolt.

- Persze, hogy szeretlek.

- Nem, az az előbb ott kint… – böktem az előtér felé. – Az csak szex volt…

Amiben éppen olyan ritkán volt alkalmunk, mint családi életet élni. Mint beszélgetni. Mint elcsevegni a kislányunk fejlődéséről. Hirtelen végtelenül öregnek éreztem magam. Kezdtem belefáradni ebbe az egészbe. Tudtam, hogy mit akarok: őket akartam, de fogalmam sem volt arról, mit tehetnék annak érdekében, hogy visszafordítsam a visszafordíthatatlant. Mert nagyon úgy tűnt, hogy Kristen már nem szeret engem. Ha azt sem közli, hogy kirándulni mennek, ne aggódjak, akkor itt már valami komoly baj van. Még azt is lenyeltem volna, hogy Mike-kal teszik mindezt, ha bevallja. Ha előre szól róla. De nem tette.

Tudtam, hogy én vagyok a hibás. Miattam, jobban mondva a munkám miatt jutottunk idáig. Hogy eltávolodtunk egymástól. De most előttünk van két hónap szabadság. Ha még ezt és a követező napot kibírta volna anélkül, hogy ilyesmit tesz, mindent megtettem volna annak érdekében, hogy újra visszahozzam a boldog, szerelmes pillanatainkat, de most…

Lehunytam a szemem, és hátradőltem a kanapén. Beckyt magamhoz szorítottam.

- Meg kellene etetnem, ideadnád? – kérdezte halkan Kristen.

Kinyitottam a szemem, és hagytam, hogy kivegye a kezemből. De még nem indult el vele az emelet felé. Fájdalmas pillantásokat vetett rám, és az ajkát harapdálta.

- Szeretlek, Rob. De ez így már tényleg nem megy nekem – sírta el magát hangtalanul, aztán a lépcső felé indult.

Rádöbbentem, hogy megint elkúrtam valamit. És azt is tudtam, hogy mit. Ahelyett, hogy az ő gondjait próbáltam volna megoldani, megint a saját önzőségemet helyeztem előtérbe, és ahelyett, hogy örültem volna annak, hogy kedvesem kikapcsolódott egy kicsit, jól érezte magát – még akkor is, ha nem velem tette –, még le is támadtam.

Egy utolsó szar alaknak éreztem magam, aki nem is méltó erre a nőre, akit én a feleségemnek tudhatok. De vajon meddig az még?

(Kristen)

Amint felértünk az emeletre, leültem Beckyvel a hintaágyba, és szoptatni kezdtem. Az éles fájdalom, amit kibújni készülő fogacskájával idézett elő, meg se közelítette azt, amely a lelkemet mardosta. A könnyeimmel nem törődve figyeltem, ahogy mohón eszik, sokszor túl mohón is, ezzel önkéntelen szisszenéseket váltva ki belőlem.

Fájtak a szavak, amelyeket Rob kimondott. Méghogy szeretem-e?! Hogy hiheti egyetlen percig is, hogy nem szeretem?! Próbáltam jó felesége lenni, annyira igyekeztem mindig, hogy a segítségére legyek, és ne idegesítsem fel fölöslegesen, tudva, hogy a munkája nem gyerekjáték, és igenis fárasztó tud lenni.

Azt nem vallottam be neki, hogy ma, mielőtt Mike-kal az egyik parkba mentünk volna a pár napja megbeszéltek szerint, felkerestem azt a pszichiátert, akit a kollégája ajánlott, és az rádöbbentett, hogy valóban segítségre van szükségem. Reggel még csak kicsit aggódtam a találkozás miatt, és azzal akartam meglepni Robot, hogy ma este elmondom neki, a doki megnyugtatott, hogy jól vagyok. Ehelyett viszont kiábrándítóan nyíltan közölte, amit persze én is tudtam: depresszió.

És ennek a túléléséhez elsősorban a férjem segítségére lett volna szükségem. Aki viszont minden mozdulatomba és tettembe beleképzel valami olyasmit, ami nem létezik. Ezért is tartottam jó ötletnek már a múltkor is Mike meghívását egy kötetlen kikapcsolódásra. Akkor még nemet mondtam neki, ezért is nem említettem Robnak, hogy egyáltalán elhívott, mert abból még nagyobb balhé kerekedett volna. Ma viszont, miután az orvos kissé lelombozta a jókedvemet, szükségem volt valakire, aki nem családtag, aki kívülálló, és akivel tényleg kikapcsolhatom az agyamat a saját gondjaimról, mielőtt azok teljesen felemésztenek. Most már tudom, hogy hiba volt.

Mert Rob ezen is kiakadt. Mert nem érti meg, mit érzek, mit élek át, sírtam el magam újra. Tudtam jól, hogy ő is fáradt, és pihenésre van szüksége a munkája miatt, de mégis más volt az a fajta fáradtság, és ez a fajta reményvesztettség, ami bennem munkálkodott.

Miközben a lányunkat figyeltem, aki a szemem fénye volt, és a legcsodásabb kisbaba a világon, az apjára gondoltam. Aki a jelek szerint már nem hisz bennem, nem hisz a házasságunkban. Hiába minden ígérete, hogy mellettem lesz, segíteni fog, és megtesz mindent annak érdekében, hogy rendbe hozzuk az elfuserált házasságunkat, mindez fényévnyi távolságra került az imént megint.

És nem tudtam, mit tehetnék annak érdekében, hogy ez megváltozzon.

(Rob)

Miután Kristen eltűnt Beckyvel az emeleten, a bárszekrényhez léptem, hogy valami jóféle fájdalomcsillapítóval tompítsam a lelkem sajgását. Persze az első kortytól rosszul lettem, mivel ma még nem ettem semmit. Letettem a poharat, és az emelet felé sandítottam, ahonnan elcsukló dudorászás hallatszott.

Kristen sír. Megint. És én ahelyett, hogy tényleg mellette lennék, és segítenék a problémái megoldásában, újra csak veszekedtem vele, döbbentem rá. Elszégyelltem magam. Már baromira szükségem volt arra a szabadságra, ami karnyújtásnyi közelségbe került.

A törött váza cserepeire bámultam, és magamat is éppen olyan összetörtnek éreztem. A konyhába mentem lapátért és seprűért, hogy feltakarítsam. Utána az emelet felé vettem az irányt. A gyerekszoba ajtajában megtorpantam.

Kristen pont végzett a szoptatással. Betette Beckyt a kiságyába, megcirógatta az arcát, aztán felhúzta a pólóját, és sűrű sziszegések közepette valamivel bekente a melleit. Mögé léptem, és nem hagytam, hogy visszahúzza rá a pólót.

- Jobb, ha szellőzik a seb, nem? – kérdeztem halkan.

Megremegett az érintésemtől, és csendesen újra elsírta magát. Magamhoz húztam, és megcirógattam a hasát, alig, de érintve a mellei alsó vonalát is. Egy pár percig még figyeltük a gyermekünket, amely valahai szerelmünk gyümölcseként édesdeden aludt a kiságyában. Szerettem volna visszavarázsolni azt a szerelmet a mindennapjainkba. De féltem, hogy késő.

- Gyere – suttogtam, és magammal húztam kedvesemet a hálóba.

Letörölgettem a könnyeit, majd a fején át lehúztam róla a pólót, és a nadrágjától is megszabadítottam. Némán hagyta. Az ágyra fektettem, és melléheveredtem. Nem moccant, rám sem nézett. A könnyei tovább csorogtak. Lecsókoltam őket.

- Kris… - szóltam aztán. Megrebbent a szempillája, de még mindig csak a plafont bámulta. – Tudom, hogy egy féltékeny idióta vagyok – kezdtem. – De rettegek attól, hogy elveszíthetlek.

Szándékosan használtam csak egyes számot, mert bár mindkettejük elvesztése okozná a halálomat, most őt kellett meggyőznöm arról, mennyire szeretem.

- Sajnálom, hogy nem teszlek boldoggá – folytattam. Erre már tiltakozni akart, de egy rövid csókkal fojtottam belé a szót. – Most ne szólj közbe, kérlek. – Aprót bólintott, így tovább fűztem a szavakat. – Tudom, hogy nem vagy az, és ez az én hibám. Nem figyeltem rád eléggé, nem voltam melletted.

Fájtak a gondolatok, amelyeket most ki kellett mondanom, hogy megértse, én mindent megtennék érte, amit csak kíván. De ehhez őrá is szükség van.

- Már a múltkor is rosszul esett, hogy láttam, milyen vidám és jókedvű vagy Mike társaságában. Én meg csak nagyritkán érem el nálad ugyanazt a boldogságot. Sajnálom. Megpróbálok ezen változtatni, mert akarom. Akarlak téged, és Beckyt. De egyedül nem megy…

- Nekem sem – suttogta. – Szükségem van rád – sírt aztán megint.

A karjaimba vettem, és úgy ringattam, mint egy kisgyereket, amíg el nem apadtak a könnyei.

- Ma elmentem ahhoz a pszichiáterhez – vallotta be aztán. – Depresszió – mondta ki az ítéletét, amellyel már én is tisztában voltam. Mégis rossz volt hallani, hogy tényleg igaz. – Ma csak azért mentem el Mike-kal, hogy egy kicsit kizökkentsen… Te dolgoztál…

Nem kellett folytatnia. Mindent megértettem.

- Sss – hallgattattam el, ujjaimat az ajkára helyezve. – A telefont azért felvehetted volna… - céloztam egy apró vétségre mégis, de újabb sírásrohamot idéztem vele elő. Nem értettem, most mi a baj, hiszen megbocsátottam neki Mike-ot, és mindent.

- Elhagytam… - zokogta.

Megkönnyebbülésemben felnevettem. Bár az lenne a legnagyobb gondunk, hogy elvesztette a mobilját. Biztosítottam afelől, hogy nincs semmi baj, majd veszünk egy újat. Azt is közöltem vele, hogy a holnapi az utolsó munkanapom, és ha minden igaz, holnapután indulhatunk is második nászutunkra.

Erre szipogott még egy sort, aztán átölelt, szorosabban, mint eddig, és csókolgatni kezdett. Én is örültem, nemcsak az előttünk álló két teljes hónapnyi nyugalomnak, hanem annak is, hogy nagyjából sikerült tisztáznunk mindent. Az előttünk álló hetek során pedig két feladatunk lesz: kigyógyítani Kristent a depresszióból, és újra megtalálni egymáshoz az utat, amelyen a további közös életünk felé haladhatunk.

Az éjszaka hátralevő részében már nem beszélgettünk. Sokkal gyengédebben, és érzelmesebben szerettük egymást, mint a megérkezésemkor az előszobában. Becky csak egyszer ébredt fel közben – szerencsére nem egy olyan pillanatban –, de hamar sikerült megnyugtatni, hogy utána tovább fokozzuk a kimerültségünket egymás karjaiban.

- Szeretlek – súgta kedvesem, mielőtt a karjaimban nyomta volna el az álom.

- Szeretlek – válaszoltam, és amint elmosolyodott, követtem őt a reggelig tartó öntudatlanságba.