Married Life - 39. fejezet

Sziasztok!

Nem igazán tudok értelmeset hozzáfűzni, szerintem ez az eddigi leggyengébb fejezet, amit valaha írtam, de jobb mint a semmi, és mindenkitől elnézést kérek, csak besűrült az életem már megint.

Jenny

39. fejezet

Minél inkább szerettem volna siettetni az időt, annál lassabban telt. Kristennel ugyan minden este beszéltem telefonon, de ez kevés volt, és az ő hangján is éreztem, hogy már nagyon szeretné, ha vége lenne a különlétnek. Neki két nappal hamarabb véget ért a körútja, mint az én forgatásom, mégis azt beszéltük meg, tekintettel az utazástól kimerült lányunkra, hogy hazamennek Londoni otthonunkba, és ott találkozunk, ahogy végeztem.

Csak a vég nem akart eljönni. Ráadásul szinte minden nap adódott valami forgatási nehézség, és félő volt, nem tudjuk határidőre befejezni a munkálatokat. Amikor három nappal a tervezett befejezés előtt Steve bejelentette, hogy plusz egy nap, azt hittem, felrobbanok.

Ráadásul most nem is én voltam az oka a tolódásnak, mint múltkor, amikor Allison rám szólt, hogy ne legyek olyan boldog, mert szakítós jelenetünk van, hanem a sors volt a bűnös. Haragudtam mindenre, és mindenkire. Kristen ugyan próbált telefonon keresztül csitítani, és elhitettem vele, hogy sikeres volt – nem akartam, hogy terhesen, feleslegesen idegesítse magát -, a hangulatom azonban továbbra is robbanás előtti állapotú volt.

A stúdiót hagytam el dúlva-fúlva, amikor az utcára érve megszólított egy ismerős hang. Ráadásul meglepett azzal is, amit mondott:

- Hol van a jól ismert Pattinsonos nyugodtságod? Kinevelte belőled a házasság?

Igazság szerint azt hittem, hogy rosszul hallok, rosszul látok, ahogy a kigyúrt srácra néztem. Pislogtam is párat, de még mindig ott volt, ő volt, és lassan kezdtem elhinni, tényleg ő az.

Nem is emlékeztem rá, mikor találkoztunk utoljára, de nem mostanában volt, és örömömben összeölelkeztem vele, hogy jól meglapogassam a lapockáját.

Kellan hasonlóképp reagált, csak az ő csapásai sokkal erőteljesebbek voltak.

- Légy tekintettel rá, hogy a családomnak még szüksége lesz rám, és hagyd helyén a bordáimat – kértem őt nevetve. – Mi szél hozott erre?

- Lehet, hogy megleplek vele, épp itt fogom forgatni a következő filmem.

Elengedtük egymást, és szemügyre vettük a másikat. Kollégám és barátom semmit nem változott az eltelt évek alatt, és ő sem vágott elborzadt arcot, szóval valószínűleg még én is formában voltam.

Ahhoz viszont, hogy tudjuk mi lesz a találkozó folytatása, nem kellett beszélnünk, csak pontosítanunk a helyet.

- Két utcával arrébb van egy bár – mondtam. – Mennyi időre van szükséged?

- Egy óra, és végzek – vigyorgott. – Csak sminkpróbára jöttem.

- Ugye nem vámpírt fogsz alakítani? – ugrattam.

- Nem. Én leszek Julius Caesar. Testhez álló szerep nem gondolod? – húzta ki magát, de azzal nem számolt, hogy nem az egyik lány rajongója vagyok, és ajnár helyett egy fintort kapott.

Azt hittem, ez lelohasztja a lelkesedését, Kellan viszont felnevetett, és a vállamra csapott.

- Akkor egy óra múlva. Addig egyél valamit, mert nem szeretnélek felmosni. Sosem bírtad üres gyomorra az italt.

Megint egy fintort kapott, de bólintottam. Igaza volt, sosem bírtam.

Dean is mosolygott, ő is lekezelt a régi ismerőssel, aztán hazaszállított, hogy időben elkészüljek a találkozóra.

Udvariasan meghívtam őt, mint barátot, de hárított, és azt mondta, kihasználja a szabadidejét, és Stephel találkozik. Azért a lelkemre kötötte, ha gond adódna, hívjam fel, öt perc alatt a helyszínen tud lenni.

Láttam a szemén, hogy magában azt gondolja, inkább kerüljem a bajt, és jó legyen az álcám, és mivel én is ezt kívántam magamnak, bevetettem az összes álcázási tudományomat: Napszemüveg, baseballsapka, kapucni, sál. Kissé hülyén éreztem magam, lévén, hogy közel harminc fok volt, de a felismerhetetlenségért bármit.

Patakokban folyt rólam a víz, mire elértem a Töprengőt, ez volt a bár neve, és bevetettem magam az egyik hátsó, eldugottabb asztalhoz. Körbenéztem, és több döbbenten bámuló tekintet szegeződött rám. Ez kissé megriasztott, nem tudtam, hogy felismertek, vagy csak simán idiótának néznek a túlöltözöttségem miatt. Mivel jótékony félhomály uralkodott ezen a részen, megkockáztattam egy álcaledobást, és amikor ezután sem vetette felém magát senki, kezdtem megnyugodni.

- Gondoltam, a szokásosnál maradunk – érkezett egy feles, és egy korsó sör az asztalra, na meg Kellan a túlfelére.

Lélekben felkészültem, hogy egy fergeteges, amolyan szétröhögöm az agyam este elé nézek, amikor azonban barátom elgyötört, szinte már sírós arcára néztem, rájöttem, hogy teljesen másképp fog alakulni minden, mint ahogy várom.

Úgy egy órán keresztül beszélgettünk a régi időkről, és hogy kiről mit tudunk a szinte családtagnak számító kollégákról, elfogyasztottunk közben jó pár korsóval, aztán éreztem, eljött az igazság pillanata.

- Rob, segítened kell – nyögte ki Kellan, és elkezdte mesélni, mi is történt vele az utóbbi hónapokban.

Egyre elkerekedettebb szemekkel hallgattam, és gőzöm sem volt, hova akar kilyukadni, mihez is fogja kérni a segítségemet.

Minél többet mondott, annál több ital fogyott. A végére tényleg majdnem elsírta magát. Aztán nagy sóhajok közepette kibökte, mit szeretne tőlem.

- Nem! – vágtam rá egyből.

- Kérlek – nézett rám azokkal a szomorú szemekkel, amiért tudtam, megdöglenek a női rajongói.

Csakhogy én nem voltam nő, főleg nem rajongó. Viszont szívtelen sem, szóval elgondolkoztam. Nem tetszett a dolog, nagyon nem. Arról nem is beszélve, Kristen mit fog szólni. És ha ő nem is szól semmit, vajon rám mi fog várni, hogy tudom majd kezelni? És nemcsak én…

Kértem pár percet, hogy jól átgondoljam a dolgot. Az italok tovább fogytak közben, és a percekből bő egy óra lett.

- Ugye tudod, hogy ha igent mondok, életfogytig az adósom leszel?

- Tudom – mondta kissé akadozó nyelvvel. – De már nem bírom. Csak erről a rövid időről lenne szó.

Némileg megnyugtatott, hogy tényleg csak rövid idő, és nem egy élet. Minden porcikám viszolygott, mégis bólintottam, holott tudtam, meg fogom bánni, és azt is, ha nem iszok, talán másképp döntök. De nem, akkor is ugyanígy reagálok. A barátom, és a segítségemet kérte.

Szar az élet – döntöttem el végül. Nem vágytam semmi másra, csak hogy aludjak egyet, és reméltem, amikor felébredek, azt mondhatom, csak egy rossz álom volt a mai este.

Kellan hálásan, és főleg hatalmas vigyorral, megkönnyebbülve fogott velem kezet. Ahogy az ő kedve egyre jobb lett, úgy romlott az enyém.

Megbeszéltük, hogy három nap múlva találkozunk a reptéren, de feltételül szabtam, hogy velem kell jönnie, és mindent neki kell elmondania Kristennek. Habozás nélkül ment bele, majd búcsút vettünk egymástól.

Eddig vártam a forgatás végét, de az eset segített abban, már ne így érezzek. Kristennek bár mondanom kellett volna, mi vár ránk, mégsem volt hozzá merszem. Biztos voltam benne, ha tudomására jut a dolog, fogja magát, és simán kihajít.

Dean persze tudott mindent, szerinte eldramatizáltam a dolgokat, és láthatóan jól szórakozott rajtam. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Egészen addig volt ez így, míg meg nem látogatta barátomat, amolyan tájékozódás jelleggel, mégis mire készüljön a repülőút során.

Innentől kezdve komor képpel járkált, és néha rajtakaptam, hogy szánakozó pillantásokkal illet.

Ennek nem örültem. Nagyon nem. Talán nekem is el kellett volna mennem Kelhez, több okból is, mégsem tettem, ezzel is odázva a dolgokat.

Szinte aludni sem aludtam, mert akkor gyorsabban telt az idő, ezt pedig most nagyon nem szerettem volna. Vívódtam, gyötrődtem, de bármennyire is tépelődtem, már nem másíthattam meg a döntésemet. Végül elérkezett az utolsó nap, és szerettem volna, ha a fejemre zuhan valami, de nem volt ekkora szerencsém.

A megfelelő álcámmal felvértezve érkeztünk a reptérre, és direkt nem néztem szét, nem kerestem barátom alakját, megtette ezt helyettem Dean, és a megfelelő irányba vezetett.

Ahogy a földet pásztáztam, megláttam barátom jól ismert lábát, rajta a negyvennégyes cipővel, és mellette egy kisebbet, talán harmincnyolcasat, kecsesebbet, és jóval nőiesebbet.

Bármennyire is nem akartam, most már kénytelen voltam szembenézni a tényekkel, és felemeltem a szemem.

Nagy elkerekedett szemekkel találkozott a pillantásom, és abban a pillanatban rájöttem, hogy kibaszott nagy hibát követtem el, ezt képtelenség, hogy túléljem.

Láttam a lassan sikításra nyíló szájat, és ösztönösen rátapasztottam a kezem.

- Egy mukkot se, vagy véged – mondtam cseppet sem kedvesen.

Azt hittem, Kellan minimum orrba vág, de semmi ilyesmi nem történt. Végül, miután egy aprót bólintott a lány, lassan elvettem a tenyerem.

- A picsába – tört ki egyből. – Eddig is azt hittem álmodom – bökött a fejével Kel felé -, de most azt hiszem, elorgazmálok!

- Na jó – kezdtem bele. – Azt hiszem az első számú napirendi pontunk az lesz, hogy felsorolom a szabályokat.

- A gépen, mert indulnunk kell – szólt közbe komoran Dean.

Kellan felé fordultam.

- Köszönöm – mondta halkan. – Ezt sosem felejtem el neked.

- Tartok tőle, hogy én sem – csúszott ki a számon, de amikor hálás, szomorú szemeibe néztem, aztán barátságosan elmosolyodtam.

- Nem olyan vészes a lány – tette hozzá. – Próbálj meg türelmes lenni vele.

Nagy nehezen megígértem, és azt is, hogy nagyon vigyázok rá, aztán elindultunk.

Direkt megvártam, hogy helyet foglaljon a szinte üres járaton, aztán Deant tuszkoltam mellé, én pedig a testőrnek fenntartott székbe ültem Kellannal az oldalamon.

Elgondolkoztam rajta, vajon mennyire lesz kiakadva Kristen, pláne, hogy nem szóltam neki, aztán úgy döntöttem, nagyon. Nagyon, nagyon.

Eddig jutottam, amikor leült mellém a tizenöt éves lány. Fogalmam sem volt, barátom hova lett mellőlem, de gondolatban fojtogatni kezdtem.

- Meg sem kérdezed, hogy hívnak? – tette fel az első kérdést.

- Wendy vagy. Mindent elmesélt Kellan.

- Azt is, hogy nagy rajongótok vagyok?

- Azt nem – nyögtem fel, és megpróbáltam magam minél kisebbre összehúzni. – Rájöttem magamtól is.

- Remélem, kapok majd tőled autogramot. És közös fotót is szeretnék. A kurva élet! Ezt frankóra nem fogják elhinni a barátnőim. Már Kellannál hídba mentek, de ha rólad is mesélek nekik, behugyoznak.

- De hisz Kellan az unokatestvéred – mondtam meglepetten.

- Attól még rohadt jó pasi – válaszolta sóhajtva.

Vigyázva, hogy a fejem ne mozduljon, lopva rápillantottam. Kár volt az óvatosság. Nagy, elnyílt szemekkel bámult, és csak centikre volt az arca az enyémtől. Önkéntelenül arrébb húzódtam.

- Nem bírom felfogni – suttogta áhítattal.

- Én sem – feleltem kábán, bár az én szavaim mögött más okok bujkáltak. – Valamit viszont tisztázzunk, már most – vettem elő a határozott felnőtt hangom. Azt hittem, ez kissé kijózanítja, de szemei továbbra is ködösek maradtak. Nem érdekelt, folytattam. – Nincs káromkodás! Nincs elborult rajongás, taperolás, és tartod a két lépés távolságot. A feleségemmel udvarias leszel, a kislányunkkal szintén, és akkor elviselhető lesz az életed. Különben… - néztem rá összeszűkült szemekkel.

Fogalmam sem volt, mit tennék különben, csak a hatást szerettem volna elérni, ami viszont nem jelentkezett. Kételkedtem benne, egyáltalán felfogta, miről beszélek, de mivel bólintott egy aprót, reméltem, eljutott az agyáig.

Csak egy hónap – bíztattam magam gondolatban, és közben elátkoztam Kellant. Viszont meg kellett értenem, miért kért meg erre a cseppet sem kis feladatra, hogy vigyázzunk Wendyre.

Mivel a lány szülei meghaltak fél éve, Kellan szüleihez került, de náluk is beütött a krach, kiderült, az anyukája rákos, és mivel kezeléssorozatoknak nézett elébe, azt tartották a legjobb megoldásnak, ha egy ideig Kellan vigyáz a lányra.

Nem is lett volna semmi gond, ha neki nem kell forgatnia, és temperamentumos természete, meg egyáltalán nem szerény viselkedése miatt, nem merte egyedül hagyni a lányt ezidő alatt.

Egy idő után csökkent az irányomba tanúsított lelkesedése, és elővette iPodját, majd a fülébe helyezte a fülhallgatót, és még én is hallottam az áttörő rockzene hangjait. Meggyőződésem volt, hogy mire földet érünk, megsüketül. Meglepetésemre egy idő után elnyomta az álom, és fellélegeztem, hogy egyelőre megszabadultam tőle. Még arra is volt bátorságom, hogy alaposabban szemügyre vegyem.

Gesztenyebarna vasalt haja a válláig ért, elöl divatosan rövidebbre volt vágva, a smink, amit viselt, egy kicsit erős volt az ízlésemnek, és idősebbnek is látszott tőle, viszont jól állt neki. Keskeny arcán most nyugalom ült, cseppet sem emlékeztetve eddigi önmagára. Csukott szemén így is jól látszott, hogy kissé vágott, ezt a fekete tusfesték csak még jobban hangsúlyozta, el kellett ismernem, hogy csinos lány, és most nem is volt félelmetes.

Amikor a stewardess felszólított minket, hogy kössük be magunkat a leszálláshoz, finoman oldalba bökdöstem. Arra számítottam, hogy ismét előjön a nagyképű, káromkodós, csöpögős énje, de riadtan nézett szét, és úgy éreztem, ez lehet az igazi Wendy. Egy tizenöt éves lány, aki szomorú a sors miatt, amit az élet rámért. Zavartan suttogott egy köszönömöt, és gondosan elrakta a készüléket, amit még álmában is a kezei között szorongatott.

Kissé megnyugodtam, de ahogy eszembe jutott Kristen, máris feljebb ment a vérnyomásom. Nem is csillapult már le, amíg a házunkhoz nem értem, az egekben járt. Az ajtó előtt állva viszont úgy éreztem, a hangom is elszállt. Ahelyett, hogy a kulcsot a zárba illesztettem volna, becsöngettem, aztán megfogtam Kellan vállát, és előretoltam. Arra számítottam, hogy Kristen meglepettsége, és öröme mellékessé teszi a tényeket, na meg arra, hogy barátom elmondja helyettem az egész történetet, és talán megúszom a várható balhét.

Nyílt az ajtó, és ahogy számítottam rá, Kristen felsikkantott, majd Kellan nyakába vetette magát. Ha nem ebben a szituban lettem volna, talán feltör belőlem a féltékenység, de most nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust.

Aztán engem is észrevett Kel válla felett, és nagydarab barátomat félretolva máris rajtam csüngött.

- Hiányoztál – suttogta csillogó szemekkel, és a csók sem maradt el, amely most nem lehetett olyan hosszú, mint amilyenre vágytunk.

Csak ezután tűnt fel neki, hogy többen vagyunk, és amikor meglátta Wendyt, kérdően nézett ránk.

- Kristen, ő itt Wendy, az unokatestvérem – mutatta be udvariasan Kellan.

- Szia – nyújtotta felé kedvesen a kezét feleségem. – Kristen vagyok. Gyertek beljebb.

Eddig jó – gondoltam. – De még nem tudja, miért van itt a lány.

Dean gyors búcsút vett tőlünk, a házba már nem tartott velünk.

Menekül a süllyedő hajóról – gondoltam ismét, kissé gonoszul, pedig tudtam, hogy nem erről van szó, csak neki is van magánélete.

Amikor a nappaliba léptünk, meglepődtem, hogy Kathyvel találom magam szembe, nem hittem, hogy Kris ide is magával cipeli. Kivettem a kezéből Beckyt, aki boldogan simult a karomba, aztán a társaság felé fordultam, hogy bemutassam őket egymásnak. Erről viszont lekéstem, önállósították magukat, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy Kathy és Kellan tovább szorongatják egymás kezét, mint ami normálisnak mondható, és kissé mintha ki is pirultak volna.

Majdnem felnevettem, aztán rájöttem, hogy inkább sírnom kéne, mert ha ezek egymásba habarodnak, akkor Bunkó Mike ismét úgy fogja érezni, szabadon vadászhat, és akkor kénytelen leszek betörni cseppet sem csinos képét, még ha Krist nem is érdekli a srác, jól tudtam, ez fordítva másképp van.

- Jól vagy? Jól vagytok? – tudakoltam halkan a feleségemtől, amíg a kezdeti udvariaskodás lefutott a többiek között.

- Minden rendben – válaszolta Kristen, és nem bírtam ki egyik tenyerem végigsimítottam még most is lapos hasán, ahol a második gyermekünk tartózkodott.

- Szeretlek – suttogtam, és loptam tőle egy rövid csókot. Tudtam, talán félóra múlva már esélyem sem lesz erre. – Kellan beszélni szeretne veled – mondtam kissé hangosabban, hogy az említett is meghallja, de abban a pillanatban rájöttem, hogy ezt nekem kell megtennem, bármennyire is kínos.

Tudtam, hogy helyes a döntésem, és habozás nélkül adtam át meglepett barátomnak Beckyt.

- Ismerkedj meg Kel bácsival kicsim. Nekem beszélnem kell anyukáddal – adtam magyarázatot is egyből, majd karon ragadtam Kristent, és bevezettem őt a hálószobánkba. Tudtam, hogy ott biztos nem fognak minket megzavarni, és miután vettem egy nagy levegőt, sorra elmeséltem mindent.

A reakció, amire számítottam, nem jött. Tulajdonképpen Kris teljesen nyugodtnak tűnt. Nem tudtam hova tenni a dolgot, és rákérdeztem, mi a véleménye.

- Nekem semmi gondom ezzel – magyarázta. – Te viszont – bökött a mellkasomra – merész vagy. Úgy tudtam, irtózol a tinilányoktól.

- Ez így van – vallottam be. – Viszont vannak szituk, amikor szembe kell néznünk a félelmeinkkel.

- És te felkészültél erre?

- Nem. De reméltem, hogy segítesz.

- Segítek – válaszolta nyugodtan, és már épp készültem közelebb lépni, hogy megcsókoljam, amikor összeszűkültek a szemei. – De ha még egyszer meg mered tenni, hogy nem szólsz nekem valami olyasmiről, ami ennyire jelentős, esküszöm, kasztrállak!

- Oké – nyögtem kiszáradt torokkal, aztán megláttam a szemében felcsillanó huncut fényeket, és tudtam, nem haragszik. – Nem bírnád ki, ha kasztrálva lennék.

MOST léptem közelebb egy csókért, és nem tiltakozott. Sőt, hozzám simult, nem is kissé, minden porcikám érezte őt.

Tudtam, hogy máris elvesztem, túl rég voltunk együtt, és már minden szempontból hiányzott. Mohón kapott az ajkaim után, és ujjongva üdvözöltem a jóleső izgalmat, ami átjárta a testem. Továbbra is szorosan tartva őt hátrálni kezdtem, és amikor lábam nekiütközött az ágy szélének, egyszerűen hanyatt vetettem magam rajta, Kristent is magammal húzva, így fölém került.

Halkan felkuncogott, és ingem gombjait bontogatva csókokkal borította be a mellkasom.

Ekkor nyílt ki robbanásszerűen az ajtónk, aztán már csak Wendy káromkodása hallatszott:

- Bazmeg, bocs, azt hittem, ez a klotyó.

- Ki fogom nyírni – szűrtem a fogaim közt, de nem hiszem, hogy bárki is meghallotta, Kristen sem volt már rajtam.

- Én megyek… - mondta zavartan. – Kellanék biztos várnak már minket. Gyere Wendy, megmutatom, mit hol találsz.

- Persze. Menj – morogtam. – Én is mindjárt csatlakozok, csak előtte veszek egy nyugtató zuhanyt.

Nem mintha szükségem lett volna rá, valahogy lelohadt a kedvem, csak a szám járt, ez viszont senkit nem érdekelt.

Összeszedtem magam, és a nappali felé mentem, ahol a többiek tartózkodtak. Útközben elmentem a bőröndök mellett, amik az előszobában sorakoztak. Wendyé már nyitva volt, és döbbenten láttam, hogy az egész terület körbe van szórva különböző színű ruhadarabokkal, némelyiket meg sem próbáltam beazonosítani.

Magam sem tudom miért, felemeltem egyiket a földről, és két ujjam között forgatva vettem szemügyre.

- Az egy tanga – hallottam meg a tulajdonosa hangját közvetlenül a fülem mellett, és ijedten kaptam fel a fejem.

-Tudom! – mondtam ingerülten, és a nappaliba siettem.

Mosolygós arcok fordultak felém, aztán szép lassan elkerekedtek a szemek, és értetlenül tártam szét a karomat.

- Most mi van?!

Akkor vettem észre, hogy még mindig a kezemben szorongatom Wendy bugyiját.